Hat év nyugdíjas anyaként: Egy családi káosz története a nyári hónapok árnyékában

– Már megint elmentél, anya? – kérdeztem remegő hangon, miközben a bőröndjei ott sorakoztak az előszobában. Anyám csak legyintett, mint mindig: – Drága lányom, nekem is jár egy kis pihenés! Hat év telt el azóta, hogy nyugdíjba mentem, és azóta minden nyár ugyanúgy telik: anyám leutazik a Balatonra, én pedig maradok itt, Budapesten, a családi káosz közepén.

A férjem, Gábor, sosem értette igazán, miért visel meg ennyire ez az időszak. – Ugyan már, Zsuzsa, csak pár hónap! – mondja minden évben. De ő nem látja azt a rengeteg apró részletet, ami ilyenkor rám szakad: a gyerekek különórái, a háztartás, az idős nagynéném gondozása, és persze a saját egészségem, ami egyre többször ad jeleket, hogy nem vagyok már húszéves.

A legrosszabb az egészben az, hogy senki sem érti igazán, mennyire magányos tud lenni az ember egy zsúfolt lakásban. A lányom, Eszter, tizennégy éves kamasz, aki mostanában csak a telefonját bújja. A fiam, Marci, tizenegy éves és folyton focizni akar a téren. Mindketten azt várják tőlem, hogy mindent megoldjak helyettük. Egyik este Eszter odavágta nekem:

– Anya, te sosem érted meg, milyen nehéz most nekünk! Mindenki csak parancsolgat!

Ott álltam a konyhában, kezemben egy félig elkészült rántottával, és úgy éreztem, mintha mindenki csak elvenne belőlem egy darabot. A férjem késő estig dolgozik – legalábbis ezt mondja –, de amikor hazajön, csak lehuppan a kanapéra és bekapcsolja a tévét.

Egyik este aztán robbant a bomba. Gábor hazaért, én pedig épp Marci házi feladatát próbáltam megoldani vele.

– Nem lehetne egyszer segíteni? – szóltam oda fáradtan.

– Egész nap dolgozom! – vágta rá ingerülten. – Te itthon vagy egész nap!

Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, végleg elvesztem. Hiszen én is dolgoztam egész életemben – tanárként mentem nyugdíjba –, de most úgy tűnt, mintha mindenki elfelejtette volna ezt. Mintha csak egy láthatatlan szolgáló lennék ebben a házban.

A következő napokban egyre többször gondoltam arra: vajon hol rontottam el? Miért érzem magam ennyire feleslegesnek? Anyám telefonon jelentkezett be néha-néha:

– Jaj, Zsuzsa, olyan jó itt! A víz meleg, a barátnőimmel minden reggel sétálunk. Ne aggódj annyit!

De én aggódtam. És haragudtam is rá. Miért nem marad velem? Miért nem segít? Hiszen amikor én voltam gyerek, ő is mindig ott volt nekem. Most viszont úgy érzem, cserben hagyott.

Egyik délután Eszter sírva jött haza. Az iskolában csúfolták valami miatt. Próbáltam vele beszélgetni, de csak annyit mondott:

– Anya, te ezt úgysem érted!

Akkor döbbentem rá igazán: nemcsak én érzem magam magányosnak ebben a családban. Mindannyian küzdünk valamivel – csak épp nem beszélünk róla.

Aznap este leültem Gáborral.

– Figyelj ide – kezdtem halkan –, nem bírom már ezt egyedül. Szükségem van rád. Szükségem van arra, hogy ne csak testben legyél itt, hanem lélekben is.

Először csak nézett rám némán. Aztán lassan bólintott.

– Igazad van. Talán túl sokat vártam tőled…

Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy úgy éreztem: talán van remény. Másnap reggel Gábor felajánlotta, hogy elviszi Marcit fociedzésre. Eszterrel együtt főztünk vacsorát. Apró lépések voltak ezek – de nekem hatalmasak.

A nyár végére anyám hazajött. Frissen barnultan lépett be az ajtón.

– Na mi újság itthon? – kérdezte vidáman.

Nem tudtam eldönteni: haragszom-e még rá vagy hálás vagyok azért, hogy végre visszatért. De abban biztos voltam: ez a hat év megtanított arra, hogy nem szabad mindent magamra vállalni.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon hány magyar nő érzi magát ugyanígy? Hányan vállalják túl magukat csendben? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: elég volt?