Hat gyerek, egy szív – Egy anya története a szeretet határtalanságáról
– Anya, miért sírsz? – kérdezte halkan Dóri, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezembe temettem az arcomat. Az eső monoton kopogása keveredett a gyerekek halk beszélgetésével. Aznap reggel kaptam a hírt: Gábor, a szomszédunk, akinek két kisfia, Marci és Bence volt minden kincse, elvesztette a harcot a rákkal.
A gyomrom összeszorult. Négy gyermekem van: Dóri, Ádám, Lili és Zsombor. Mindig is nehéz volt egyedülálló anyaként helytállni, de most valami egészen más súly nehezedett rám. Gábor özvegy volt már évek óta, és a felesége halála óta csak mi segítettünk neki igazán. A fiúk most teljesen egyedül maradtak.
Aznap este, amikor lefektettem a gyerekeimet, Ádám odajött hozzám.
– Anya, mi lesz Marcival és Bencével? Ki fog rájuk vigyázni?
Nem tudtam válaszolni. A gondolat, hogy két ártatlan gyereknek mostantól nincs senkije, szinte elviselhetetlen volt. Egész éjjel forgolódtam. Másnap reggelre megszületett bennem az elhatározás: magamhoz veszem őket.
A döntésem nem aratott osztatlan sikert. Anyám, aki mindig is aggódott értem, hangosan tiltakozott:
– Kati, hát nem gondolod komolyan! Már így is alig bírod! Hat gyereket egyedül? Ez őrültség!
A testvérem, Zsolt is csak a fejét csóválta:
– Nem lehet mindenki megmentője. Gondolj magadra is!
De én csak Gábor arcára tudtam gondolni, ahogy utoljára rám mosolygott a kórházi ágyon. „Kati, ha bármi történik velem… kérlek…” – ezek voltak az utolsó szavai.
A gyerekek első napja nálunk kaotikus volt. Marci csendben ült az ágy szélén, Bence pedig sírva kereste az apját. Lili próbált segíteni nekik beilleszkedni:
– Szeretnétek velem társasozni? – kérdezte félénken.
Az első hetekben mindenki feszült volt. A saját gyerekeim féltékenyek lettek: Dóri panaszkodott, hogy most kevesebb időm jut rájuk. Zsombor egyszerűen csak bezárkózott a szobájába.
Egyik este Ádám odajött hozzám:
– Anya, miért kell nekünk mindig segíteni másokon? Nem lehetne csak egyszerűen élni?
Leültem mellé az ágyra.
– Tudod, Ádám, néha az élet nem ad választási lehetőséget. Ha mi nem segítünk Marcinak és Bencének, ki fog?
A falu sem fogadta egyöntetű lelkesedéssel a döntésemet. A boltban suttogtak mögöttem:
– Nézd már, Kati megint hősködik…
– Biztos csak sajnáltatja magát.
De voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, minden összeomlik. Egy este Marci eltűnt – órákig kerestük az esőben. Végül a régi házuk kertjében találtam rá, egyedül ült a sötétben.
– Miért nem hagytok békén? – zokogta.
– Mert szeretünk – mondtam neki halkan.
Lassan-lassan változni kezdett minden. A gyerekeim megtanulták elfogadni Marcit és Bencét. Együtt tanultak, játszottak, veszekedtek – mint egy igazi család. Az anyám is meglágyult: egyik nap hozott egy nagy fazék levest mindannyiunknak.
A legnehezebb mégis az volt, amikor Bence először hívott anyának.
– Anya… segítesz megkötni a cipőmet?
Elakadt a lélegzetem. Akkor értettem meg igazán: nem csak én adtam nekik otthont – ők is új értelmet adtak az életemnek.
Most itt ülök a konyhában, hat gyermekem körülöttem nevetgél vagy épp veszekedik. Néha még mindig félek: elég jó vagyok-e nekik? Meg tudom-e adni mindazt, amire szükségük van?
De azt is tudom: ha újra döntenem kellene, ugyanígy tennék.
Vajon ti mit tennétek a helyemben? Van-e határa annak, hogy mennyit bír el egy ember szíve?