Hat hónap anyósommal – Egy ház, két asszony, egyetlen türelem
– Már megint nem mosogattál el, Zsuzsa! – csattant fel Ilona néni hangja a konyhából, miközben én még az ágyban próbáltam összeszedni magam a reggeli rohanás előtt.
Nem tudom, mikor lettem láthatatlan a saját lakásomban. Hat hónapja költözött hozzánk anyósom, Ilona néni, miután megműtötték a térdét. Az első hetekben mindenki sajnálta, segítettünk neki fürdeni, főzni, még a gyógyszereit is én adagoltam ki. Gábor, a férjem, azt mondta: „Ez csak átmeneti, Zsuzsa. Anyám hamarosan talpra áll.”
De Ilona néni nem állt talpra. Legalábbis nem annyira, hogy visszaköltözzön a saját lakásába. Azt mondja, ott túl nagy a csend, és fél egyedül. A lánya, Ági épp most szült, így ő szóba sem jöhetett. „Nálatok legalább van élet!” – mondja mindig nevetve.
Az első hónapban még próbáltam türelmes lenni. De mostanra minden nap egy harc. A konyhában sosem találom meg a dolgaimat – Ilona néni mindent átrendezett. A nappaliban az ő kötött takarói és gyógyszeres dobozai foglalják el a helyet. Még a fürdőszobában is ott van a fogsora pohárban.
Egy este, amikor Gábor hazaért munkából, próbáltam vele beszélni.
– Gábor, nem bírom tovább. Ez már nem az otthonom – mondtam halkan.
– Zsuzsa, kérlek… Anyámnak most szüksége van ránk. Nem hagyhatjuk magára! – felelte fáradtan.
– De mi lesz velünk? Mikor lesz újra kettesben életünk?
– Majd ha jobban lesz. Csak még egy kis idő…
De mennyi az a „kis idő”? Minden nap újabb kompromisszumot követel tőlem. Ilona néni reggelente hangosan kapcsolja be a tévét, hogy „ne legyen olyan síri csend”. Délutánonként áthívja a barátnőit teázni – persze nekem kell felszolgálni. Este pedig panaszkodik: „Régen minden jobb volt! A férfiak udvariasabbak voltak, a nők pedig nem panaszkodtak ennyit.”
Egyik este Gábor későn ért haza. Épp Ilona nénivel vitatkoztam a vacsora miatt.
– Nem lehetne egyszer valami magyarosat főzni? Ezek az egészséges izék nem laktatnak! – szólt rám.
– Ilona néni, próbálok mindenkinek megfelelni…
– Régen bezzeg nem volt ennyi nyafogás! – legyintett.
Gábor csak sóhajtott.
– Miért nem tudtok kijönni egymással? – kérdezte tőlem később.
– Mert úgy érzem, mintha már nem is lennék fontos neked! – tört ki belőlem.
– Ez nem igaz! Csak most anyám az első…
Ez fájt. Nagyon. Éjszaka sokáig forgolódtam. Arra gondoltam: vajon tényleg önző vagyok? Más nők biztosan kibírnák ezt szó nélkül… De én egyre inkább elveszítem önmagam. Már nem hívnak át a barátnőim – „úgyis mindig nálatok van az anyósod”. A munkahelyemen is fáradtabb vagyok, ingerültebb. Néha azt érzem, menekülnék innen.
Egy vasárnap délután Ági is átjött a kisbabájával. Ilona néni boldogan ugrált körülöttük (már amennyire tudott). Gábor is ott volt, mindenki nevetett. Én csak ültem csendben.
Ági odasúgta nekem:
– Tudom, hogy nehéz lehet velem is megosztani anyut… De örülök, hogy nálatok van. Nálunk most káosz lenne vele.
Csak bólintottam. Vajon tényleg csak én vagyok ilyen érzékeny?
Egyik este végül eldöntöttem: beszélnem kell Ilona nénivel.
– Ilona néni, szeretném megbeszélni magával ezt az együttélést…
– Tudom, hogy terhére vagyok – vágott közbe rögtön.
– Nem erről van szó… Csak szeretném visszakapni egy kicsit az életemet. Néha úgy érzem, mintha vendég lennék a saját otthonomban.
Ilona néni elhallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Tudja, Zsuzsa… Nekem is nehéz volt feladni a saját lakásomat. De félek egyedül. És itt legalább érzem, hogy tartozom valahová.
Először éreztem együttérzést iránta. De attól még nem lett könnyebb.
Azóta próbálunk kompromisszumokat kötni: heti egyszer elmegyek sétálni egyedül vagy barátnőkkel; Ilona néni pedig igyekszik kevésbé beleszólni mindenbe. De minden nap új kihívás.
Néha azon gondolkodom: vajon hol van az a határ, amikor már jogom van nemet mondani? Meddig kell feláldoznom magam másokért? És vajon hány nő él még így Magyarországon – csendben tűrve?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt? Várom a gondolataitokat…