Hatvan év magány után: Egy új esély Margitnál

– Te tényleg azt gondolod, hogy most, hatvanévesen még képes vagy szeretni? – kérdezte a nővérem, Ágnes, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kávémat kavargattam. A hangjában ott csengett a kétely, amit egész életemben éreztem a családom részéről.

Nem tudtam rögtön válaszolni. Csak néztem ki az ablakon, ahol a májusi eső csendesen kopogott az ablakpárkányon. Hatvan év. Hatvan év magány, megszokás, szabadság – vagy talán csak menekülés? Sosem házasodtam meg, nem voltak gyerekeim. A barátaim – Laci, Gábor és Zoli – mind családot alapítottak, de mi négyen még mindig összejártunk péntek esténként egy sörre a régi presszóban. Én voltam az örök agglegény, akit mindenki irigyelt a szabadságáért, de senki sem akart igazán utánozni.

Aztán hat hónappal ezelőtt minden megváltozott. Egy könyvtári rendezvényen találkoztam Margittal. Ő is egyedül élt, özvegy volt már tíz éve. A beszélgetésünk könnyedén indult: könyvekről, régi magyar filmekről, gyerekkori balatoni nyaralásokról beszélgettünk. De valami mélyebb is volt benne – egyfajta csendes szomorúság és remény.

Az első találkozás után napokig csak rá gondoltam. Aztán újra találkoztunk, majd újra és újra. Margit mellett hirtelen fiatalnak éreztem magam. Nevetett a vicceimen, megfogta a kezemet a parkban, és amikor elmesélte, hogyan veszítette el a férjét, én is megnyíltam neki. Elmondtam neki mindent: hogy sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy családot alapítsak; hogy mindig féltem attól, hogy elrontom; hogy anyánk halála után Ágnesre maradt minden felelősség, én pedig csak menekültem.

Margit nem ítélt el. Csak annyit mondott: „Mindenki fél valamitől. De ha most nem próbálod meg, később csak bánni fogod.”

Azóta minden hétvégén együtt vagyunk. Sétálunk a Városligetben, Margit főz nekem gulyást vagy rakott krumplit, én pedig cserébe felolvasok neki verseket. Néha csak ülünk egymás mellett csendben, és érzem: ez az igazi otthon.

De a családom nem érti. Ágnes szerint nevetséges vagyok. „Mit akarsz még ettől az élettől? Már mindenről lekéstél!” – mondja újra és újra. A bátyám, Pista is csak legyint: „Majd rájössz te is, hogy jobb egyedül.”

A barátaim viszont örülnek nekem – legalábbis úgy tesznek. Laci egyszer félrehívott: „Figyelj, Tamás, ne hagyd ki ezt az esélyt! Mi már csak nosztalgiázunk a régi időkről, de te most tényleg boldog lehetsz.”

De ahogy közelebb kerültem Margithoz, úgy jöttek elő a régi félelmek is. Mi lesz, ha elveszítem őt is? Mi lesz, ha nem tudok elég jó lenni neki? Egy este Margitnál ültem a kanapén, ő pedig halkan megszólalt:

– Tamás, miért félsz ennyire?

– Mert sosem csináltam még ilyet – vallottam be. – Nem tudom, hogyan kell szeretni valakit igazán.

Margit csak mosolygott.

– Elég annyi, hogy akarod.

Ezek után úgy döntöttem: bemutatom Margitot Ágnesnek. A vasárnapi ebédre hívtam meg őket hozzám. Az asztalnál feszülten ültem; Margit kedvesen mosolygott Ágnesre, de nővérem rideg maradt.

– Nem gondolod, hogy ez már túl késő? – kérdezte Ágnes Margittól.

Margit nem sértődött meg.

– Sosem késő boldognak lenni – válaszolta halkan.

Az ebéd után Ágnes félrehívott.

– Tamás, én csak azt akarom, hogy ne csalódj újra. Mindig is túl érzékeny voltál.

– De most először érzem azt, hogy élek – mondtam neki.

Azóta Ágnes ritkábban keres. Pista is inkább kerüli a témát. De Margittal minden nap ajándék lett. Néha azon kapom magam: bárcsak hamarabb mertem volna lépni.

Most itt ülök az ablak előtt, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni hatvanévesen? Vagy csak áltatom magam?

Mit gondoltok? Ti mernétek ekkora változást hozni az életetekbe ennyi idősen? Vagy tényleg van olyan pont az életben, amikor már késő?