Hazahoztam Anyámat, de Egy Hónap Múlva El Kellett Engednem – Egy Lány Vallomása

– Nem bírom tovább, Anikó! – csattant fel a hangom, miközben anyám a konyhaasztalnál ült, és a kávéját kavargatta. A kanál csörrenése szinte visszhangzott a csendben. – Mindig csak panaszkodsz, mindig csak kritizálsz… Én próbálok mindent megtenni érted, de te…

Anyám rám nézett azokkal a fáradt, szürke szemeivel, amikben valaha annyi élet volt. Most csak vád és csalódottság tükröződött bennük. – Én csak segíteni akarok, Anikó. Nem látod, hogy mennyire nehéz nekem is?

Egy hónapja hoztam haza anyámat a kórházból. A nővérek azt mondták, hogy már nincs szüksége intenzív ápolásra, de otthoni gondoskodásra igen. A testvérem, Gábor, rögtön lepasszolta nekem: „Te úgyis egyedül vagy, Anikó, neked könnyebb lesz.” Mintha az egyedüllét egyenlő lenne azzal, hogy minden terhet elbírok.

Az első napokban még volt bennem remény. Azt hittem, talán most végre közelebb kerülhetünk egymáshoz. Gyerekkoromban mindig azt éreztem, hogy anyámnak sosem vagyok elég jó. Ha ötöst hoztam haza matekból, azt mondta: „Miért nem lett kitűnő az év végén?” Ha segítettem a házimunkában, csak legyintett: „Majd ha rendesen meg tudod csinálni.”

Most, felnőttként, újra ugyanazokat a mondatokat hallgattam nap mint nap. „Miért ilyen sós a leves? Miért nem tudsz rendesen takarítani? Miért nem hívod fel Gábort?”

Egyik este, amikor már mindenki aludt a házban – mert Gábor néha átjött, hogy „segítsen”, de csak a focimeccset nézte a tévében –, anyám sírva fakadt. – Anikó, én nem akarok itt lenni terhedre. Inkább visszamennék az otthonba.

A szívem összeszorult. – Ne mondj ilyet! – suttogtam. – Csak… csak nehéz nekem is.

De másnap minden kezdődött elölről. Anyám egyre többet panaszkodott: fáj a lába, nem tud aludni, hiányzik neki a régi lakása. Én pedig egyre feszültebb lettem. A munkahelyemen is hibákat vétettem; a főnököm szólt is: „Anikó, minden rendben otthon?”

Egy péntek este Gábor megint átjött. Amikor anyám elaludt, leült mellém a konyhában.
– Nem bírom tovább – mondtam neki halkan. – Úgy érzem, megfulladok.
Gábor vállat vont. – Akkor vidd vissza az otthonba. Nem vagy köteles mindent feláldozni.
– De hát ő az anyánk! – fakadtam ki.
– És? Te is ember vagy.

Aznap éjjel alig aludtam. Anyám álmában nyöszörgött; néha felriadt és engem hívott. Hajnalban ültem az ágy szélén és bámultam a kezemet. Vajon tényleg rossz ember vagyok? Vajon tényleg ennyire önző lennék?

A következő napokban egyre többször gondoltam arra, amit Gábor mondott. Anyám állapota sem javult; egyre többször esett el, egyszer be is ütötte a fejét. Akkor már mentőt kellett hívnom.

A kórházban az orvos rám nézett: – Asszonyom, az édesanyja speciális ellátást igényelne. Otthon ezt nem tudja biztosítani.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Az egész életemet végigpörgettem magamban: azokat az éveket, amikor anyám miatt nem mentem el egyetemre vidékre; amikor őt ápoltam apám halála után; amikor Gábor mindig kibújt minden felelősség alól.

Végül meghoztam a döntést. Felhívtam az idősek otthonát, ahol korábban is lakott anyám.
– Sajnálom, anya – mondtam neki este. – Nem tudom tovább vállalni ezt egyedül.
Anyám csak bólintott. Nem szólt semmit. De a szemeiben láttam azt a régi csalódottságot.

A testvérem persze rögtön rám tolta a felelősséget: – Hogy tehetted ezt vele? Hogy lehetsz ilyen hideg?
A szomszédok is összesúgtak mögöttem: „Anikó hazaküldte az anyját az otthonba.”

De senki sem tudja, mit éltem át. Senki sem érzi azt a bűntudatot és fáradtságot, amit hónapokon át cipeltem magamban.

Most itt ülök a csendes lakásban, anyám üres szobája mellett. Néha hallani vélem még mindig a hangját: „Anikó, miért nem csinálod jobban?”

Vajon tényleg rossz ember vagyok? Vagy csak emberből vagyok én is? Ti mit tettetek volna a helyemben?