„Hazajött, és azonnal közölte: válni akarok” – Akkor jutott eszembe anyám tanácsa

– Válni akarok. – Gábor hangja élesen hasított át a konyha csendjén. A lányom, Lili, a szobájában tanult, én pedig épp a vacsorát kavargattam. Egy pillanatra megállt a kezemben a fakanál. A gázon fortyogó paprikás krumpli illata hirtelen émelyítővé vált.

– Tessék? – kérdeztem halkan, mintha nem hallottam volna jól.

– Elegem van. Nem bírom tovább ezt az életet. – Gábor a kabátját sem vette le, csak állt az ajtóban, a tekintete idegen volt. – Nem akarok így élni. Többre vágyom.

A szívem hevesen vert. Tizenhat év házasság, egy közös gyerek, és most minden ennyi? Egyetlen mondatban? Az asztalra támaszkodtam, hogy ne essek össze.

– Gábor, beszéljük meg… – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett.

– Nincs mit megbeszélni. Már eldöntöttem. – A hangja kemény volt, rideg. – Holnap elköltözöm.

Azt hittem, rosszul hallok. Az egész napom a szokásos mederben telt: reggel Lilit iskolába vittem, dolgozni mentem a könyvtárba, délután bevásároltam, este főztem. Nem voltak jelek. Vagy csak nem akartam észrevenni őket?

Aznap este nem aludtam. Gábor a kanapén feküdt, én pedig a hálóban forgolódtam. Lili semmit sem vett észre – vagy csak úgy tett. Hajnalban anyám szavai visszhangoztak bennem: „Soha ne add fel önmagad, még akkor sem, ha mindenki más elfordul tőled.”

Reggel Gábor tényleg elment. Egy bőrönddel és egy hátizsákkal. Lili némán ült az asztalnál.

– Anya… apa tényleg elmegy? – kérdezte halkan.

– Igen, kicsim. De mi itt vagyunk egymásnak – próbáltam mosolyogni, de a szám remegett.

Az első napokban csak robotpilóta üzemmódban léteztem. Mindenki kérdezett: a kolléganőim a könyvtárban, a szomszéd Marika néni, még az anyám is aggódva hívogatott.

– Mi történt köztetek? – kérdezte anyám egy délután.

– Nem tudom – suttogtam. – Talán nem voltam elég jó feleség. Talán túl sokat dolgoztam. Talán túl kevés voltam neki.

Anyám sóhajtott.

– Ne hibáztasd magad! Gábor mindig többre vágyott. Emlékszel, amikor még az esküvő után is panaszkodott a lakásra?

Eszembe jutott az első karácsonyunk: Gábor órákig morgott az apró konyha miatt. Én boldog voltam, hogy örököltem ezt a lakást nagyapámtól – neki sosem volt elég.

A következő hetekben egyre több pletyka jutott el hozzám: Gábornak új barátnője van. Egy fiatalabb nő a munkahelyéről. A szívem összeszorult, de próbáltam Lili előtt erős maradni.

Egy este Lili sírva jött haza az iskolából.

– Anya, a többiek azt mondják, apa már nem szeret minket… hogy van valakije… – zokogta.

Magamhoz öleltem.

– Ez nem igaz! Apa szeret téged. Csak most máshol keresi a boldogságot. De mi mindig itt leszünk egymásnak.

A barátnőim próbáltak felvidítani.

– Menj el fodrászhoz! Vegyél új ruhát! – mondta Zsuzsi.

De én csak üresen bámultam magam a tükörben: karikás szemek, fakó arc. Ki vagyok én most? Egyedülálló anya? Elhagyott feleség?

Egyik este Gábor felhívott.

– Szeretném elvinni Lilit hétvégére – mondta feszülten.

– Rendben – feleltem halkan. – Csak vigyázz rá…

Amikor Lili elment vele, órákig ültem a kanapén és bámultam a falat. Eszembe jutottak anyám régi történetei: hogyan maradt egyedül három gyerekkel az ötvenes években, amikor apám meghalt egy balesetben. Ő is túlélte valahogy.

Egy nap Lili odajött hozzám vacsora után.

– Anya… te boldog vagy?

Először nem tudtam mit mondani. Aztán megsimogattam a haját.

– Most még fáj minden… de talán egyszer újra boldog leszek. És te is az leszel.

Az idő telt. Megtanultam egyedül szerelni a csöpögő csapot, megtanultam nemet mondani a szánakozó tekinteteknek és megtanultam újra hinni magamban. Lili is erősödött mellettem: egyre többet mosolygott, új barátokat szerzett az iskolában.

Egy év telt el Gábor távozása óta. Már nem sírok minden este. Már nem keresem magamban a hibát. Már tudom: nem én voltam kevés. Egyszerűen csak más utat választottunk.

Most itt ülök a régi fotelban, nézem Lilit ahogy tanul az asztalnál és arra gondolok: vajon tényleg ennyire törékeny minden? Egyetlen mondat elég ahhoz, hogy minden megváltozzon? És vajon képesek vagyunk-e újra hinni abban, hogy egyszer majd boldogok lehetünk?