Hazatérés árnyékában: Egy testvér visszatérése és a család széthullása

– Te tényleg nem érted, hogy miattad megy tönkre minden? – kiabálta a nővérem, Zsuzsa, miközben a konyhaasztalra csapta a poharat. A pohárban a víz megremegett, ahogy én is. A szívem hevesen vert, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a szobából.

Egy évig dolgoztam Londonban, takarítottam, hogy összegyűjtsek egy kis pénzt, hátha egyszer saját albérletbe költözhetek Budapesten. De amikor hazaértem, minden más lett. Zsuzsa és a férje, Gábor, már hónapok óta feszültek voltak egymással, de én nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet. Amikor megkérdeztem, hogy visszaköltözhetek-e pár hónapra hozzájuk, Zsuzsa azt mondta: „Persze, Kata, hiszen testvérek vagyunk!”

Az első napokban minden rendben volt. Gábor csendesebb lett, de azt hittem, csak fáradt. Egy este azonban, amikor hazaértem egy állásinterjúról, Gábor már az előszobában várt rám.

– Kata, beszélnünk kell – mondta halkan, de éreztem a hangjában a feszültséget.

Leültünk a nappaliban. Zsuzsa is ott volt, karba tett kézzel.

– Nem maradhatsz itt sokáig – kezdte Gábor. – Ez nem hotel. Nekünk is szükségünk van térre.

Zsuzsa azonnal közbevágott:

– Gábor! Ne csinálj úgy, mintha nem tudtad volna, hogy Kata visszajön!

– Dehogy tudtam! – csattant fel Gábor. – Te döntöttél helyettem is!

Ott ültem köztük, mint egy idegen. Azt hittem, hogy csak átmeneti megoldás lesz, amíg találok munkát és albérletet. De minden nap egyre feszültebb lett a légkör. Gábor alig szólt hozzám, Zsuzsa pedig egyre idegesebb lett. Egy este hallottam őket veszekedni a hálószobában:

– Elegem van ebből! – kiabálta Gábor. – Mindig csak a te családod! Soha nem számítok!

– Ő a húgom! Hova menjen? Az utcára?

– Nem érdekel! Vagy ő megy, vagy én!

Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Zsuzsa vörös szemmel ült az ágy szélén.

– Elment anyuhoz – mondta halkan. – Azt mondta, beadja a válókeresetet.

Nem tudtam megszólalni. Csak ültem mellette és bámultam a padlót. Zsuzsa rám nézett, és olyan tekintettel nézett rám, amit soha nem fogok elfelejteni.

– Miért kellett visszajönnöd? Miért pont most? – suttogta.

Próbáltam magyarázkodni:

– Nem tudtam… Nem akartam bajt okozni…

– Mindig csak magadra gondolsz! – tört ki belőle a zokogás.

Aznap este összepakoltam pár ruhát és elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a vizet és azon gondolkodtam: tényleg én vagyok minden baj forrása? Ha nem jövök vissza, talán még együtt lennének? Vagy csak én vagyok az ürügy?

A következő napokban próbáltam lakást keresni, de minden túl drága volt. Az egyik régi barátnőm, Eszter felajánlotta, hogy aludhatok nála pár napig.

– Ne hibáztasd magad – mondta Eszter egy este, miközben teát főzött nekem. – Ha ennyire törékeny volt a házasságuk, akkor valami más is lehetett a háttérben.

De Zsuzsa nem így gondolta. Egyik este felhívott:

– Gábor beadta a válókeresetet. Most mindent elveszítek… És mindez miattad van!

A hangja tele volt haraggal és fájdalommal. Próbáltam mondani valamit, de letette.

Hetek teltek el így. Néha találkoztam Zsuzsával anyánknál vasárnapi ebéden, de alig szólt hozzám. Anyu próbált békíteni minket:

– Lányok! Egy család vagyunk! Nem lehet mindent egymásra kenni!

De Zsuzsa csak hallgatott vagy rám se nézett.

Egyik este Eszterrel ültünk a Margitszigeten egy padon.

– Szerinted valaha megbocsát nekem? – kérdeztem halkan.

Eszter vállat vont:

– Idő kell hozzá… De előbb magadnak kell megbocsátanod.

Most itt ülök egy apró albérletben Zuglóban. Még mindig keresem a helyem ebben az új életben. Néha felhívom Zsuzsát, de legtöbbször nem veszi fel. Anyu szerint idővel minden rendbe jön… De mi van, ha nem?

Vajon tényleg én vagyok felelős azért, hogy széthullott egy család? Vagy csak bűnbak lettem egy régi probléma miatt? Ti mit tennétek a helyemben?