Hazatérés árnyékában: Egy testvér visszatérése és a családi vihar

– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Dóri! – csattant fel Réka hangja a konyhából, miközben én a szobámban próbáltam összeszedni magam egy újabb állásinterjú előtt.

A hangja éles volt, mint egy penge, és hirtelen minden gyerekkori emlék visszatért: amikor anyánk ugyanígy szólt ránk, amikor Réka mindig mindent jobban csinált nálam. Most, harmincévesen, újra ugyanabban a lakásban éltem vele, mintha az idő visszafordult volna.

– Ne haragudj, elfelejtettem – szóltam vissza halkan, de már hallottam Gábor ajtajának csapódását is. Ő sosem szólt bele a vitáinkba, de mostanában egyre gyakrabban láttam rajta a feszültséget.

Amikor egy éve elvesztettem a munkám, nem volt más választásom, mint visszaköltözni Rékáékhoz. Azt mondták, segítenek, amíg talpra állok. De azóta minden nap egyre nehezebb lett. Réka türelmetlenebb lett velem, Gábor pedig egyre távolságtartóbb.

Egy este, amikor későn értem haza egy sikertelen interjú után, Gábor már a nappaliban ült, sörrel a kezében.

– Dóri, beszélnünk kell – mondta halkan. – Ez így nem mehet tovább. Mióta itt vagy, minden megváltozott. Réka idegesebb, mi pedig egyre többet veszekszünk.

– Sajnálom, nem akartam gondot okozni… – kezdtem volna mentegetőzni, de félbeszakított.

– Nem csak rólad van szó. De… azt hiszem, jobb lenne, ha elmennél. Vagy… – itt elakadt a hangja – … lehet, hogy nekünk is külön kéne folytatni Rékával.

A szívem összeszorult. Hát tényleg miattam akarna válni? Vagy csak én vagyok a katalizátor egy régi probléma felszínre törésében?

Másnap reggel Réka könnyes szemmel ült le mellém a konyhaasztalhoz.

– Dóri… Gábor azt mondta, gondolkodik a váláson. Azt hiszi, te vagy az oka mindennek. De én tudom, hogy ez nem igaz… – suttogta.

– Akkor miért hagyod, hogy rám kenje? – kérdeztem dühösen.

– Mert könnyebb rád haragudni, mint beismerni, hogy már régóta nem működik köztünk semmi – felelte fáradtan.

Csend lett. Csak a hűtő zúgása hallatszott. Eszembe jutottak azok az esték, amikor gyerekként összebújtunk az ágyban és arról álmodoztunk, milyen lesz majd felnőttként élni. Most meg itt ülünk egymással szemben: két megtört nő, akik már rég elvesztették önmagukat.

Aznap este hallottam őket veszekedni. Gábor hangja dühös volt:

– Nem bírom tovább! Dóri csak rátesz egy lapáttal! Mindig csak ő számít neked!

– Ő a húgom! Nem hagyhatom az utcán! – kiáltott vissza Réka.

– És én? Én hol vagyok ebben az egészben?

A fal túloldalán ülve úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Vajon tényleg én lennék minden baj forrása? Vagy csak én vagyok az ürügy arra, hogy kimondják végre azt, amit már régóta éreznek?

A következő napokban Réka és Gábor között egyre nőtt a távolság. Gábor később járt haza, Réka pedig magába zárkózott. Én pedig minden nap azon gondolkodtam: mennyit ér egy testvéri kötelék? Meddig tartozunk felelősséggel egymásért?

Egy este Réka bejött hozzám.

– Dóri… lehet, hogy tényleg menned kellene. Nem azért, mert hibás vagy… hanem mert nekünk is idő kell. És neked is jár egy új kezdet.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Tudtam, hogy igaza van. De fájt kimondani:

– Félek egyedül lenni…

– Én is félek – suttogta. – De néha muszáj elengedni egymást ahhoz, hogy újra megtaláljuk önmagunkat.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap összepakoltam néhány holmimat és elindultam egy albérletet keresni. Az ajtóból visszanéztem: Réka ott állt könnyes szemmel, Gábor pedig némán bámult ki az ablakon.

Most itt ülök egy apró szobában Zuglóban és azon gondolkodom: vajon tényleg én voltam a baj forrása? Vagy csak mindannyian túl sokáig hallgattunk arról, ami igazán fáj?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel a családunkért – és mikor jön el az idő, hogy saját életet kezdjünk?”