Hazatérés árnyékában: Egy testvér visszatérése és a családi vihar

– Miért nem szóltál, hogy késni fogsz? – csattant fel Réka hangja a konyhából, amikor beléptem az ajtón. A kulcs még a zárban volt, a cipőm sarka koppant a padlón. Gábor már ott ült az asztalnál, karba tett kézzel, arca szürke volt a fáradtságtól vagy talán valami mástól.

– Bocsánat, elhúzódott az állásinterjú – motyogtam, miközben próbáltam elkerülni Gábor tekintetét. Réka sóhajtott, és visszafordult a tűzhelyhez. Az illat alapján rántottát csinált, de a levegőben valami nehezebb is terjengett: feszültség, amit már napok óta éreztem.

Egy hónapja költöztem vissza hozzájuk. Az albérletemet elvesztettem, a munkahelyem megszűnt, és Réka – mint mindig – azt mondta, segít. „Ez a te otthonod is” – mondta akkor, de mostanra úgy tűnt, mintha minden mozdulatommal csak bajt okoznék.

Az első napokban még minden rendben volt. Gábor kedvesen mosolygott rám, Réka pedig örült, hogy újra együtt vagyunk. De ahogy telt az idő, egyre több apróságon kaptak össze. Egy elmosatlan bögre, egy elfelejtett bevásárlás, egy félreértett mondat – mindből vita lett.

Egy este Gábor rám nézett, miközben Réka a fürdőben volt.

– Nem gondolod, hogy ideje lenne saját helyet keresned? – kérdezte halkan.

Megbántott. Tudtam, hogy csak átmenetileg vagyok itt. De nem volt hová mennem.

– Próbálok minél hamarabb munkát találni – válaszoltam. – Nem akarok terhet jelenteni.

– Nem rólad van szó – mondta gyorsan, de a hangja éles volt. – Csak… Réka feszült mostanában. Minden más lett mióta itt vagy.

Aznap este hallottam őket veszekedni. Réka sírt. Gábor hangja dühös volt:

– Nem bírom tovább! Mióta visszajött a húgod, semmi sem működik! Mindig csak őt sajnálod!

Másnap Réka szemét dörzsölve ült le mellém a kanapéra.

– Ne haragudj rá – mondta halkan. – Csak nehéz neki is. De én nem akarom, hogy elmenj.

A szívem összeszorult. Mindig is közel álltunk egymáshoz. Gyerekkorunkban együtt bújtunk el anyánk kiabálása elől. Most viszont úgy éreztem, én vagyok az oka mindennek.

A helyzet csak romlott. Egyik este Gábor bejelentette:

– Elgondolkodtam rajta, hogy talán külön kellene válnunk.

Réka arca elsápadt.

– Csak mert itt van Anna? – kérdezte remegő hangon.

– Nem csak ezért! – kiáltotta Gábor. – De ez volt az utolsó csepp!

Ott ültem közöttük, mint egy idegen. A testvérem házassága miattam hullik szét? Vagy csak felszínre hoztam azt, ami már régóta ott volt?

Aznap éjjel nem aludtam. Hallgattam Réka sírását a fal túloldalán. Reggel Gábor már nem volt otthon.

– Mit tegyek? – kérdeztem Rékától könnyes szemmel. – Elmegyek, ha ez segít.

– Nem akarom, hogy elmenj! – zokogta. – De nem tudom megmenteni ezt a házasságot sem…

Az állásinterjúm sikerült volna, de már nem számított. A családunk újra darabokra hullott. Anyánk régi mondata visszhangzott bennem: „A család mindennél fontosabb.” De mi van akkor, ha épp a család az, ami tönkretesz?

Most itt ülök egyedül ebben az üres lakásban. Réka elment anyánkhoz pár napra. Gábor nem jelentkezik. Én pedig csak azt kérdezem magamtól: tényleg én vagyok minden baj forrása? Vagy csak bűnbak lettem egy régóta romló kapcsolatban?

Ti mit tennétek a helyemben? Elmenekülnétek vagy harcolnátok azért, hogy újra család lehessetek?