Hazatért az üzleti útról, és válni akart: Hogyan mentette meg a nagymamám bölcsessége a házasságunkat

– Válni akarok, Anna. – Gábor hangja keményen csengett, mintha már rég eldöntötte volna. Az előszobában állt, még le sem vette a cipőjét, bőröndje a lábtörlőn. A gyerekek, Lilla és Marci, a szobájukban játszottak, mit sem sejtve arról, hogy a világuk egyetlen mondattal darabokra hullhat.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem rá, és próbáltam felfogni, amit mondott. Tizenkét éve vagyunk házasok. Tizenkét év nevetés, veszekedés, közös reggelik, álmatlan éjszakák, két gyerek, egy ház a kertvárosban. És most mindez egy pillanat alatt semmivé válhat?

– Miért? – suttogtam végül. – Mi történt?

Gábor elfordította a tekintetét. – Nem tudom… Elfáradtam. Már nem érzem azt, amit régen. Az utóbbi időben csak robotolunk, mintha két idegen lennénk egymás mellett. Az üzleti úton rájöttem, hogy valami hiányzik az életemből.

A könnyeim elindultak, de nem akartam előtte sírni. Meg akartam érteni. Meg akartam menteni azt, ami még menthető.

Aznap este nem aludtam. Hallgattam Gábor halk szuszogását a másik oldalon, és eszembe jutott a nagymamám. Mindig azt mondta: „Kislányom, ha baj van, előbb nézz magadba! Ne csak azt keresd, mit rontott el a másik.”

Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. A gyerekeket iskolába vittem, majd leültem a konyhában egy csésze kávéval. Néztem a régi családi fotókat a hűtőn: Lilla első lépései, Marci születésnapja, egy balatoni nyaralás. Hol rontottuk el? Mikor lettünk két idegen?

Aznap délután felhívtam anyut. Elmondtam neki mindent.

– Anna, ne hagyd annyiban! – mondta határozottan. – Beszéljetek! És ne feledd, amit nagymama mindig mondott.

Este, amikor Gábor hazaért, vártam rá a nappaliban.

– Beszélhetünk? – kérdeztem halkan.

Látszott rajta, hogy fáradt és zavarban van.

– Anna… nem akarok veszekedni.

– Nem is fogunk. Csak szeretném tudni: mikor lettünk ennyire távol egymástól? Mikor felejtettük el egymást szeretni?

Sokáig hallgatott. Aztán leült mellém.

– Nem tudom… Talán amikor Marci megszületett? Onnantól minden csak a gyerekekről szólt. Én dolgoztam, te otthon voltál velük… Mintha két külön világban éltünk volna.

– És most? Van valaki más? – kérdeztem remegő hangon.

– Nincs – rázta meg a fejét gyorsan. – Nem erről van szó. Csak… üresnek érzem magam.

A következő napokban próbáltam nem összeomlani. A gyerekek semmit sem vettek észre; ugyanúgy vittem őket edzésre, zongoraórára, készítettem vacsorát. De belül minden percben rettegtem: mi lesz velünk?

Egy este elővettem a nagymamám régi naplóját. Mindig azt mondta: „Írj le mindent! Akkor tisztábban látod majd.” Elkezdtem írni: mi hiányzik nekem Gáborból? Mi hiányzik magamból? Rájöttem: én is elvesztettem önmagam az anyaságban és a mindennapokban. Már nem vagyok az a lány, akibe Gábor beleszeretett – de ő sem ugyanaz a férfi.

Másnap reggel bátorságot gyűjtöttem.

– Gábor – mondtam neki reggeli közben –, mi lenne, ha elutaznánk kettesben egy hétvégére? Csak mi ketten. Mint régen.

Meglepődött.

– Most? Ebben a helyzetben?

– Igen. Ha tényleg vége lesz… legalább próbáljuk megmenteni azt, ami még menthető.

Hosszan nézett rám. Végül bólintott.

A nagyszüleimhez vittem a gyerekeket hétvégére. Gáborral elmentünk Szentendrére; sétáltunk a Duna-parton, beültünk egy kis cukrászdába, beszélgettünk órákon át – először őszintén hosszú idő után.

– Emlékszel arra az estére az egyetemen? – kérdeztem nevetve.

– Amikor majdnem kizártak minket a kollégiumból? – mosolygott vissza Gábor.

Nevettünk. És akkor valami megmozdult bennem: talán még nem késő.

Hazafelé Gábor megszorította a kezem.

– Anna… nem tudom biztosan, hogy minden rendbe jön-e köztünk. De szeretném újrakezdeni veled.

Sírtam – de most már örömömben.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak még viták, könnyek és bizonytalanságok. De elkezdtünk újra beszélgetni egymással; figyelni arra, mire vágyik a másik; időt szánni magunkra is – nem csak szülőként vagy házastársként, hanem emberként is.

A nagymamám bölcsessége mentette meg a házasságunkat: előbb magamba néztem, aztán mertem lépni és kérdezni. Most már tudom: minden kapcsolatért nap mint nap meg kell dolgozni.

Néha azon gondolkodom: hányan adják fel túl korán? Hányan felejtik el megkérdezni maguktól és egymástól: mi hiányzik igazán? Vajon ti mit tennétek az én helyemben?