Hazatérve a piacról, egy házasságközvetítő várt a kertemben – Úgy döntöttem, leckét adok neki

– Már megint késik! – morogtam magamban, miközben a szatyrokat letettem a konyhapultra. A piac zsúfolt volt, a kofák kiabáltak, a paradicsom illata még mindig az orromban volt. De ahogy kiléptem a kertbe, hogy levegőt vegyek, ott állt Ilona, a menyem anyja. A rózsabokrok mellett, mintha csak otthon lenne.

– Jó napot, Magdolna – szólalt meg halkan, de a hangjában volt valami feszültség. – Beszélhetnénk?

Nem volt kedvem beszélgetni. Az utóbbi hetekben mindenki feszült volt. A fiam, Gábor, egyre később járt haza, a menyem, Zsuzsa pedig folyton sírt. Az unokáim is csendesebbek lettek. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de senki sem mondott semmit.

– Persze – feleltem végül. – Jöjjön be.

Ilona nem mozdult. Csak nézett rám azokkal a szürke szemeivel.

– Tudom, hogy nem szereti, ha beleszólnak a családi dolgaiba – kezdte –, de most muszáj.

Felsóhajtottam. – Miről van szó?

– Zsuzsa boldogtalan. Gábor nem figyel rá. És… – elhallgatott egy pillanatra –, azt hiszem, magának is felelőssége van ebben.

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt? Hogy az anyós mindig hibás? Hogy én vagyok a gonosz boszorkány? De Ilona most más volt. Nem támadott, inkább könyörgött.

– Nézze – mondtam halkan –, én mindent megtettem azért, hogy Zsuzsa otthon érezze magát nálunk. De Gábor felnőtt ember. Ha gond van köztük, azt nekik kell megoldaniuk.

Ilona közelebb lépett. – Maga erős asszony, Magdolna. De néha az erő is lehet fal. Zsuzsa fél magától.

Ez mellbe vágott. Soha nem akartam félelmet kelteni senkiben. Csak szerettem volna rendet és békét a házban.

– Mit akar tőlem? – kérdeztem végül.

– Hogy beszéljen Gáborral. Hogy mondja el neki: figyeljen jobban Zsuzsára. És… hogy engedje el egy kicsit az irányítást.

Nevetnem kellett volna ezen az abszurd kérésen, de csak sírni tudtam volna. Mert tudtam, hogy igaza van. Az én fiam mindig hozzám fordult tanácsért, még most is, harmincöt évesen. És én mindig megmondtam neki, mit tegyen.

– Maga szerint én vagyok az oka annak, hogy boldogtalanok? – kérdeztem remegő hangon.

Ilona megrázta a fejét. – Nem. De maga lehetne a kulcs ahhoz, hogy újra boldogok legyenek.

A kert csendje hirtelen nyomasztó lett. A madarak is elhallgattak. Csak mi ketten álltunk ott, két anya, akik mindent megtennének a gyerekeikért.

– Tudja mit? – mondtam végül. – Ha már itt van, segíthet nekem felszedni a krumplit. Közben beszélgethetünk.

Ilona meglepődött, de bólintott. Ahogy együtt dolgoztunk a földben, lassan oldódott a feszültség. Mesélt a saját fiatalkoráról, arról, hogyan vesztette el az édesanyját fiatalon, és hogyan próbált mindig megfelelni az apjának. Megértettem: ő is csak jót akar Zsuzsának.

– Tudja – mondta egyszer csak –, amikor Zsuzsa megszületett, megfogadtam: soha nem fogom ráerőltetni az akaratomat. De néha nehéz kívülről nézni, ha szenved.

– Én is így vagyok Gáborral – vallottam be halkan.

A nap már lemenőben volt, amikor befejeztük a munkát. Ilona keze földes lett, de mosolygott.

– Köszönöm – mondta –, hogy meghallgatott.

– Én is köszönöm – feleltem –, hogy őszinte volt velem.

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni. Elmondtam neki mindent: hogy aggódom érte és Zsuzsáért is, de nem akarok többé beleszólni az életükbe. Meglepődött, de láttam rajta: megkönnyebbült.

A következő hetekben lassan változott minden. Zsuzsa többet mosolygott, Gábor is figyelmesebb lett vele. Én pedig megtanultam háttérbe húzódni – legalábbis próbáltam.

Most itt ülök a kertben, nézem az unokáimat játszani a fűben. Néha még mindig nehéz nem irányítani mindent. De talán ez az igazi szeretet: elengedni azt is, akit a legjobban féltünk.

Vajon hányan vagyunk még így ezzel? Hány anya és anyós küzd ugyanilyen érzésekkel? Ti mit tennétek az én helyemben?