Hazugságok hálójában – Egy anya vallomása a lányáról

– Anna, nézz a szemembe, és mondd meg az igazat! – kiáltottam rá egy szombat este, amikor már harmadszor kaptam rajta valamin, amit letagadott. A hangom remegett a düh és a kétségbeesés keverékétől. A konyhaasztalnál ültünk, a régi, kopott viaszosvászon terítő alatt a kezem ökölbe szorult. Anna csak lesütötte a szemét, hosszú barna haja az arcába hullott.

– Nem tudom, miről beszélsz, anya – suttogta, de a hangja elárulta. Hazudott. Megint.

A férjem, Gábor csak csendben figyelt minket a sarokból. Ő mindig próbált közvetíteni közöttünk, de most már ő is elveszettnek tűnt. Az utóbbi időben egyre többször maradt ki Anna éjszakára, és mindig volt valami kifogása: tanulás a barátnőknél, születésnap, vagy éppen késői mozi. De az anyai ösztönöm azt súgta, hogy valami nincs rendben.

Egyik este aztán felhívott a rendőrség. Anna-t elkapták egy éjszakai boltban, ahol barátaival alkoholt próbáltak vásárolni hamis személyivel. Amikor bementem érte az őrsre, a szégyen és harag egyszerre fojtogatott. Ő csak ült ott, karba tett kézzel, és makacsul hallgatott.

– Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem halkan az autóban hazafelé.
– Nem érted meg – felelte dacosan.
– Akkor magyarázd el! – kérleltem.
– Úgysem hallgatod meg…

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: valahol útközben elvesztettük egymást. Az apró hazugságokból egy egész háló lett, amiben mindketten vergődtünk.

A következő hónapokban minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Elvittem pszichológushoz, de Anna csak hallgatott vagy gúnyosan válaszolt. Gáborral egyre többet veszekedtünk miatta. Egy este, amikor Anna nem jött haza időben, Gábor rám förmedt:

– Hagyd már békén! Ha mindig csak szidod, nem fog megnyílni!
– És ha nem szólok semmit? Akkor majd magától abbahagyja? – vágtam vissza könnyekkel a szememben.

A családunk lassan széthullott. Anna egyre zárkózottabb lett, én pedig egyre jobban féltem attól, hogy elveszítem őt végleg. Egyik nap megtaláltam a szobájában egy levelet. Nem nekem írta, hanem egy barátnőjének. A sorok között ott volt minden fájdalma: mennyire magányosnak érzi magát, mennyire nem érti senki…

„Anya mindig csak kiabál velem. Nem tudom neki elmondani semmit, mert úgyis csak csalódnék benne. Néha azt kívánom, bárcsak ne is lennék itt…”

A levelet olvasva összetörtem. Rájöttem, hogy nemcsak ő hazudott nekem – én is hazudtam magamnak arról, hogy mindent jól csinálok. Hogy elég szeretetet adok neki. Hogy figyelek rá.

Egy este leültem mellé az ágyra. Nem szóltam semmit, csak megsimogattam a haját.

– Sajnálom – mondtam halkan.
Anna rám nézett, és először láttam könnyeket a szemében.
– Én is sajnálom…

Azóta lassan javul a kapcsolatunk. Még mindig vannak titkai, de már néha megoszt velem dolgokat. Megtanultam hallgatni is – nem csak beszélni.

De néha még most is felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e teljesen helyrehozni azt, amit a hazugságok tönkretettek? Ti mit tennétek a helyemben?