Hétvégi ostrom: Amikor az otthonod már nem a tiéd

– Már megint nem jól főzted a levest, Zsuzsa – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a kanalat idegesen letette az asztalra. A konyhaasztalnál ültem, kezem remegett, ahogy a leveses tálat szorongattam. Az ablakon át beszűrődött a szombat délelőtti fény, de bennem minden sötét volt.

Gábor, a férjem, épp a nappaliban szerelte a tévét apjával, László bácsival. Hallottam, ahogy nevetnek valamin, miközben én próbáltam lenyelni a könnyeimet. Ilona néni tovább folytatta: – Tudod, nálunk mindig húsleves volt hétvégén, nem ez a zöldséges izé. Gábor szereti a hagyományokat.

Megszólalni sem tudtam. Az egész hetem arról szólt, hogy dolgoztam a könyvelőirodában, este még tanultam is, mert szerettem volna előrelépni. A hétvége lett volna az egyetlen idő, amikor pihenhetek – de mióta Gábor szülei minden szombaton nálunk vannak, ez is elúszott.

– Zsuzsa, hozzál még kenyeret! – szólt be László bácsi a nappaliból.

Felálltam, és gépiesen mentem a konyhába. A kezem már automatikusan mozdult: kenyérszeletelés, tányérmosás, felszolgálás. Közben Ilona néni minden mozdulatomat figyelte.

– Tudod, amikor én voltam fiatalasszony, sosem ültem le addig, amíg mindenki jól nem lakott – mondta jelentőségteljesen.

A szívem összeszorult. Vajon én tényleg rossz feleség vagyok? Vagy csak más korban élünk? Gábor sosem állt mellém ezekben a helyzetekben. Ha próbáltam beszélni vele erről, csak annyit mondott: – Anyám már csak ilyen, ne vedd magadra.

De én magamra vettem. Minden egyes kritika, minden lenéző pillantás egy újabb tüske volt bennem. Az anyósom sosem kérdezte meg, hogy vagyok. Nem érdekelte, hogy fáradt vagyok-e vagy hogy nekem is vannak álmaim. Csak az számított, hogy Gábor elégedett legyen – de mintha csak az ő elképzelései szerint lehetne az.

Egyik vasárnap reggel különösen nehéz volt felkelni. Az éjszaka alig aludtam valamit; fejemben újra és újra lejátszottam a tegnapi veszekedést. Ilona néni azt mondta: – Nem értem, miért nem szültök már gyereket. Gábor már harmincnégy éves! – Gábor csak vállat vont.

A fürdőszobában néztem magam a tükörben. A szemem alatt sötét karikák, arcom sápadt. Ki ez a nő? Hol van az a Zsuzsa, aki szeretett nevetni és nagyokat álmodott?

Aznap délután végül kiborultam. Amikor Ilona néni megint kritizálta a főzésemet, hangosan visszaszóltam:

– Elég volt! Ez az én otthonom is! Nem vagyok rosszabb feleség attól, hogy máshogy csinálok dolgokat!

Csend lett. Gábor döbbenten nézett rám. Ilona néni arca elvörösödött.

– Hogy beszélsz velem? – kérdezte remegő hangon.

– Úgy beszélek veled, ahogy te velem minden hétvégén – feleltem halkan.

László bácsi felállt az asztaltól.

– Gábor, ezt nem hagyhatod! – mondta neki.

Gábor csak ült némán. Éreztem, hogy most minden eldőlhet. Vagy kiáll értem végre, vagy örökre elveszítem önmagam ebben a házasságban.

– Anyu, apu… Zsuzsa is fáradt. Talán tényleg túl sokat várunk tőle – mondta végül halkan Gábor.

Ilona néni sértődötten összepakolta a táskáját és László bácsi után indultak. A lakásban hirtelen csend lett.

Gábor rám nézett:

– Sajnálom… Nem vettem észre, mennyire bántanak téged.

Sírva fakadtam. Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülés vagy félelem ez: vajon most tényleg változik valami?

Azóta próbálunk beszélgetni többet Gáborral. Néha sikerül, néha visszaesünk a régi mintákba. Anyósomék ritkábban jönnek – de amikor jönnek, még mindig érzem azt a feszültséget.

Sokszor gondolkodom: vajon hány nő él így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját otthonukban? És vajon lesz-e elég bátorságunk egyszer kiállni magunkért?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy mások szabják meg az életünket?”