Hetven év a pult mögött – Egy búcsúzó vasboltos vallomása

– Apa, kérlek, ne menj be ma is! – hallom a lányom, Zsuzsa hangját a konyhából, miközben a régi, kopott kabátomat gombolom. A reggeli fény sápadtan szűrődik be az ablakon, a kávé már kihűlt az asztalon. A szívem összeszorul, de nem tudok mást tenni – hetven éve minden reggel ugyanígy indulok el a boltba.

A Vasáros utca sarkán álló kis vasboltban nőttem fel. Apám, Feri bácsi alapította 1954-ben, amikor még minden szögnek és csavarnak története volt. Tizennyolc évesen már ott álltam mellette, és tanultam tőle, hogyan kell bánni az emberekkel – nem csak az árut adni el, hanem meghallgatni a gondjaikat is. Azóta eltelt hetven év. Most, nyolcvannyolc évesen, én vagyok az utolsó a családból, aki még nap mint nap ott van.

A boltban minden polc, minden nyikorgó padlódeszka emlékeket őriz. Itt kérte meg a kezemet Ilona, itt tanítottam meg Zsuzsát biciklizni az udvaron, itt sírtam először apám halála után. Az emberek jönnek-mennek: van, aki csak egy csavart vesz, más órákig mesél a bajairól. Mindegyikükben látok valamit magamból – vagy abból, aki lehettem volna.

Ma azonban más a levegő. Már napok óta terjed a hír: „Lajos bácsi nyugdíjba megy.” A vevők szokatlanul kedvesek, többen hoznak süteményt vagy egy-egy üveg bort. A régi kollégám, Pista is bejön – ő már tíz éve nem dolgozik itt.

– Lajos, te tényleg abbahagyod? – kérdezi hitetlenkedve.

– Muszáj – felelem halkan. – Zsuzsa aggódik értem. Meg hát… fáradt vagyok.

Pista csak bólint. Tudja ő is: nem csak a test fárad el ennyi idő után, hanem a lélek is.

A nap végén Zsuzsa értem jön. A bolt előtt már kisebb tömeg gyűlt össze: régi vevők, szomszédok, még az önkormányzattól is jött valaki egy oklevéllel. Mindenki mosolyog, de a szemükben könny csillog.

– Lajos bácsi nélkül nem lesz ugyanaz ez a hely! – mondja egy fiatal fiú, akit gyerekkora óta ismerek.

Büszkeség és szomorúság keveredik bennem. Vajon tényleg ennyit jelentettem nekik? Vagy csak megszokták, hogy mindig itt vagyok?

Otthon csend van. Zsuzsa vacsorát készít, de alig eszem pár falatot. A falon régi fényképek: Ilona mosolyog rajtam az esküvőnkön; apám a bolt előtt áll egy zsák cementtel; Zsuzsa első napja az iskolában. Mindegyik kép egy-egy életdarab.

– Apa, most már pihenhetsz – mondja halkan Zsuzsa.

De hogyan pihen az ember hetven év munka után? Mit kezdjek magammal reggelente? Ki vagyok én a vasbolt nélkül?

Az éjszaka nehezen jön álom a szememre. Forgolódom az ágyban, Ilona hangját hallom a fejemben: „Ne félj változni!” De én mindig féltem. Féltem attól, hogy ha elengedem a múltat, eltűnök.

Másnap reggel automatikusan kelek fel hatkor. Már nyúlnék a kabátért, amikor Zsuzsa megállít.

– Apa! Most már itthon maradsz velem. Megígérted.

Leülök az ablakhoz és nézem az utcát. A bolt előtt már más áll: egy új fiú, talán harminc éves lehet. Nem ismerem. Vajon tudja majd úgy szeretni ezt a helyet, ahogy én szerettem?

A telefonom csörög: Pista hív.

– Hogy bírod otthon? – kérdezi nevetve.

– Nehezen – vallom be. – Olyan üres minden.

– Majd megszokod – mondja. – Vagy keresel valami új célt.

De mi lehet új cél nyolcvannyolc évesen?

Az interneten is terjed a hír: „Lajos bácsi hetven év után nyugdíjba megy.” Sokan gratulálnak, de vannak olyanok is, akik azt írják: „Miért dolgozott ilyen sokáig? Miért nem adta át hamarabb?”

Elgondolkodom ezen. Tényleg önzés volt ennyi ideig maradni? Elvettem valaki elől a lehetőséget? Vagy csak féltem attól, hogy nélküle semmi vagyok?

Zsuzsa este leül mellém.

– Apa, büszke vagyok rád. De most már magadra is gondolhatsz végre.

Ránézek és látom benne Ilonát is – ugyanaz az aggódó tekintet.

– Megpróbálom – mondom halkan.

De vajon tényleg képes leszek új életet kezdeni ennyi idősen? Vagy örökre ott maradok lélekben a Vasáros utca sarkán?

Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni nyolcvannyolc évesen? Vagy van olyan munkahely, amit sosem lehet igazán elengedni?