Hetven év magány – Egy anya levele a fiához

– Miért nem hívsz fel, Péter? – suttogom magam elé, miközben a konyhaasztalnál ülök, és a telefonom kijelzőjét bámulom. Már három hónapja nem beszéltünk. A születésnapom közeleg, hetven leszek, de a lakás üres, csak az óra ketyegése hallatszik. Az ablakon túl szürke az ég, mintha az időjárás is együtt érezne velem.

A múlt héten megpróbáltam felhívni őt. A vonal kicsöngött, majd hirtelen megszakadt. Másnap üzenetet írtam: „Szia Péterkém, remélem, minden rendben van. Szeretettel gondolok rátok.” Nem jött válasz. Az unokáimat sem láttam már fél éve. Régen minden hétvégén együtt ebédeltünk, most pedig csak a régi fényképeket nézegetem.

A szomszédasszonyom, Marika néni gyakran mondja: „Ne aggódj, Ilonka, biztosan elfoglaltak.” De én érzem, hogy valami más van a háttérben. A menyem, Zsuzsa mindig is távolságtartó volt velem. Soha nem mondta ki nyíltan, de a tekintetéből éreztem: nem vagyok szívesen látott vendég náluk. Egyszer hallottam, ahogy Péterrel vitatkoznak a konyhában:

– Anyád túl sokat akar beleszólni mindenbe! – csattant fel Zsuzsa.
– De hát csak segíteni akar… – próbálta védeni Péter.
– Nem kell a segítsége! Ez a mi családunk!

Akkor még reménykedtem, hogy idővel jobb lesz. De most úgy érzem, mintha valami végleg eltört volna közöttünk.

Az életem nagy részét annak szenteltem, hogy jó anya legyek. Egyedül neveltem fel Pétert, miután az apja elhagyott minket. Dolgoztam reggeltől estig a varrodában, hogy mindent megadhassak neki. Minden fillért félretettem az ő jövőjéért. Amikor egyetemre ment Budapestre, büszkeséggel vegyes szorongással engedtem el. Aztán megismerte Zsuzsát, és minden megváltozott.

Az első találkozásunkkor Zsuzsa udvarias volt, de hideg. Az esküvőjükön is inkább a saját családja körül forgott minden. Én csak egy mellékszereplő voltam. De nem szóltam semmit – örültem, hogy Péter boldog.

Az unokák születése után egy ideig még gyakran hívtak át vasárnaponként ebédre. Sütöttem nekik almás pitét, amit Péter gyerekkora óta imádott. Aztán egyre ritkábban jöttek a meghívások. Zsuzsa mindig talált valami kifogást: „Most beteg a gyerek”, „Sokat dolgozunk”, „Elutazunk hétvégén”.

Egy alkalommal véletlenül meghallottam egy beszélgetést:
– Anyád már megint hívogatott – mondta Zsuzsa feszülten.
– Ő csak szeretne velünk lenni… – válaszolta Péter halkan.
– De nekem ebből elég! Állítsd le végre!

Azóta Péter egyre ritkábban keresett. Most pedig teljesen eltűnt az életemből.

A barátnőim szerint próbáljak meg levelet írni neki. De mit írhatnék? Hogy mennyire hiányzik? Hogy minden este sírok utána? Hogy félek attól, hogy egyedül fogom ünnepelni a hetvenedik születésnapomat?

Tegnap este összeszedtem minden bátorságomat és leültem írni:

„Drága Fiam!

Közeledik a születésnapom, és nagyon hiányzol nekem. Tudom, hogy elfoglalt vagy, és azt is érzem, hogy valami megváltozott közöttünk. Nem akarok terhet rakni rád vagy Zsuzsára, csak szeretném tudni, hogy jól vagytok-e. Nagyon szeretlek benneteket és az unokáimat is. Ha bármiben hibáztam volna, kérlek bocsáss meg nekem.

Szeretettel: Anyu”

Nem tudom, elküldjem-e ezt a levelet. Félek attól, hogy csak még jobban eltávolítom magamtól őket.

A napok telnek-múlnak. A boltban az eladók már névről ismernek; néha csak azért megyek le kenyérért vagy tejért, hogy emberek között legyek egy kicsit. A parkban ülve nézem a fiatal anyukákat és nagymamákat az unokáikkal – irigylem őket.

Egyik este csöngetnek. Megdobban a szívem – talán Péter! De csak a postás hozott egy reklámújságot.

Marika néni átjön teázni.
– Ilonka drága, ne add fel! A fiad szeret téged, csak most biztos nehéz neki is…
– De miért nem keres? – tör ki belőlem a sírás.
– Talán Zsuzsa… tudod te is…
– Igen – sóhajtok –, de akkor is ő az én fiam!

Az éjszakák hosszúak és magányosak. Néha azon gondolkodom: vajon mit rontottam el? Túl sokat akartam segíteni? Túl gyakran szóltam bele? Vagy egyszerűen csak útban vagyok már?

A hetvenedik születésnapomon egyedül ülök az asztalnál. Egyetlen telefon sem csörren meg. A torta érintetlen marad.

Kedves Olvasó! Ön mit tenne az én helyemben? Megírjam azt a levelet? Vagy engedjem el végleg? Vajon van még remény arra, hogy újra család lehessek?