Hit és remény a viharban: Egy családi krízis története

– Nem mehetsz már megint hozzájuk, Zsuzsa! – csattant fel Gábor hangja, miközben én a kabátomat próbáltam felvenni a sötét előszobában. A kezem remegett, ahogy a cipzárt húztam, de nem néztem rá. Tudtam, hogy most nem engedhetek.

– Anyám rosszul van, Gábor. Tegnap este is alig kapott levegőt. Nem hagyhatom magára – válaszoltam halkan, de határozottan.

– És én? És a gyerekek? Mindig csak az anyád! – szinte kiabált már, de én csak becsuktam magam mögött az ajtót.

Az utcán hideg, márciusi szél fújt. A buszmegállóban állva próbáltam visszatartani a könnyeimet. A szívem egyszerre húzott két irányba: az anyámhoz, aki egyedül feküdt a kórházi ágyon, és a családomhoz, ahol Gábor egyre türelmetlenebb lett velem. Vajon rossz anya vagyok? Rossz feleség? Vagy egyszerűen csak rossz ember?

A kórház folyosója mindig ugyanazt a szagot árasztotta: fertőtlenítő és reménytelenség keverékét. Anyám arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák. Megfogtam a kezét.

– Jól vagy, anya? – kérdeztem, de tudtam, hogy nem lehet jól.

– Ne aggódj miattam, kicsim – suttogta. – Menj haza a családodhoz. Gábor is biztos vár.

– Most te vagy a családom – mondtam, és éreztem, ahogy könnyek csorognak végig az arcomon.

Az orvosok nem mondtak semmi biztosat. Tüdőgyulladás, mondták először. Aztán valami súlyosabbat sejtettek. Minden nap ott ültem anyám ágya mellett, imádkoztam magamban: „Istenem, ne vedd el tőlem!” Gyerekkoromban sokat jártam templomba, de az utóbbi években eltávolodtam a hittől. Most azonban minden este térdre estem az ágyam mellett, és könyörögtem.

Gábor egyre dühösebb lett. Egy este, amikor hazaértem, már várta, hogy számon kérjen.

– Meddig fog ez még tartani? Nem bírom tovább! A gyerekek is sírnak utánad! – kiabálta.

– Próbálok mindenkinek megfelelni! – tört ki belőlem. – De most anyának van rám szüksége!

– És nekünk? Mi nem számítunk?

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam. Aznap este a fürdőszobában ültem a hideg csempén, és úgy éreztem, összeroppanok. Aztán eszembe jutott nagymamám régi imája: „Uram, adj erőt elviselni azt, amin nem tudok változtatni.” Ismételgettem magamban újra és újra.

A következő napokban próbáltam mindent összeegyeztetni: reggel oviba vittem a gyerekeket, aztán rohantam a kórházba anyámhoz, délután vissza haza főzni, mosni, tanulni a gyerekekkel. Gábor egyre távolabb került tőlem. Már alig beszéltünk egymással.

Egyik este anyám halkan megszólalt:

– Zsuzsa, ne hagyd, hogy miattam tönkremenjen az életed! Menj haza Gáborhoz! – kérlelt.

– De hát nélküled… nem tudom elképzelni…

– Meg kell tanulnod elengedni engem is egyszer…

Aznap este hosszú levelet írtam Gábornak. Leírtam mindent: a félelmeimet, a fájdalmamat, azt, hogy mennyire szeretem őket is és anyát is. Kértem tőle türelmet és megértést.

Másnap reggel Gábor csendben ült az asztalnál.

– Elolvastam a leveled – mondta halkan. – Nem tudtam eddig belegondolni, milyen nehéz lehet ez neked. Sajnálom… Próbálok segíteni.

Akkor először éreztem azt, hogy talán mégsem vagyok egyedül ebben a harcban.

Anyám állapota lassan javult. Egy hónap múlva hazamehetett. Az első vasárnapon együtt mentünk templomba. Ott ültem közöttük: anyám jobbomon, Gábor balomon. Imádkoztam csendben: „Köszönöm Istenem ezt a második esélyt!”

Azóta is sokszor eszembe jutnak azok a nehéz hetek. Vajon mi tartott volna össze minket hit nélkül? Mi adhat erőt akkor is, amikor minden szétesik körülöttünk?

Talán mindannyiunknak szüksége van néha egy csodára – vagy legalább arra a hitre, hogy egyszer minden jóra fordulhat.