Hit, Harc, és Újjászületés: Hogyan Találtam Meg Önmagam a Négy Fal Között

– Miért nem tudsz egyszer végre csendben maradni, Lea? – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezemben a reggeli kávéval. A gyerekek már az iskolában voltak, csak mi ketten maradtunk a lakásban. Az ablakon túl szürke eső verte az ablakot, mintha csak a lelkemet tükrözte volna.

Nem szóltam vissza. Már nem volt erőm. Hónapok óta éreztem, hogy valami elromlott köztünk. Gábor egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet beszélt hozzám. Én pedig csak tettem a dolgom: főztem, mostam, takarítottam, segítettem a gyerekeknek a leckében. Minden nap ugyanaz a körforgás. Néha úgy éreztem, mintha láthatatlan lennék.

Aznap este, amikor mindenki lefeküdt, leültem az ágy szélére és imádkozni kezdtem. – Istenem, adj erőt! Mutasd meg, hogy van értelme annak, amit csinálok! – suttogtam könnyek között. Nem tudom, mennyi ideig ültem ott némán, de valami megváltozott bennem. Elhatároztam: nem hagyom, hogy ez így menjen tovább.

Másnap reggel felhívtam Évát, a régi barátnőmet. – Szükségem van rád – mondtam neki remegő hangon. Ő nem kérdezett semmit, csak annyit mondott: – Gyere át délután.

Évánál végre kiönthettem a szívemet. – Úgy érzem magam, mint egy bútordarab – vallottam be neki. – Mintha csak arra lennék jó, hogy kiszolgáljam a családomat. De én többre vágyom! Szeretném érezni, hogy számítok valamit.

Éva bólintott. – Lea, te mindig is erős voltál. Emlékszel még arra az időre, amikor együtt szerveztük az iskolai rendezvényeket? Akkor is te tartottad össze a csapatot. Miért ne próbálnád meg most is?

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg képes lennék rá? Aznap este újra imádkoztam. – Istenem, ha valóban van bennem erő, kérlek mutasd meg az utat!

A következő hetekben apró lépéseket tettem. Először jelentkeztem önkéntesnek a helyi könyvtárba. Féltem tőle, mit szól majd Gábor, de meglepetésemre csak vállat vont: – Ha neked ez kell… – mondta fásultan.

A könyvtárban új embereket ismertem meg. Egyikük, Marika néni, azt mondta nekem: – Olyan jó látni egy fiatal anyukát itt! Olyan lelkes vagy! – Ezek a szavak többet jelentettek nekem bárminél.

Ahogy telt az idő, egyre magabiztosabb lettem. Egyik este vacsora közben megkérdeztem Gábortól:
– Te mit gondolsz arról, ha visszamennék dolgozni? Talán részmunkaidőben…
Gábor letette a villáját és rám nézett.
– Minek? Nem elég neked ez a ház? A gyerekek?
– De én is szeretnék valami mást… magam miatt – feleltem halkan.
– Szerintem ez butaság – morogta.

Aznap este ismét sírtam. De most már nem adtam fel. Másnap felhívtam egy régi kolléganőmet, Zsuzsát. Megkérdeztem tőle, van-e valami lehetőség náluk az irodában. Kiderült: keresnek valakit adminisztrátornak.

Napokig vívódtam magamban. Vajon helyes-e szembemenni Gábor akaratával? Vajon önző vagyok-e? De minden este imádkoztam erőért és bátorságért.

Végül elmentem az állásinterjúra. Amikor beléptem az irodába, remegett a kezem. De Zsuzsa bátorítóan mosolygott rám.
– Lea, te ezt meg tudod csinálni!

Felvettek.

Amikor hazaértem és elmondtam Gábornak, először csak nézett rám döbbenten.
– Te ezt komolyan gondolod?
– Igen – feleltem határozottan. – Szükségem van rá.

Az első hetek nehezek voltak. A gyerekek is furcsán néztek rám: – Anya, most már nem leszel mindig itthon? – kérdezte Dorka.
– Nem mindig – válaszoltam –, de amikor itthon vagyok, akkor teljesen veletek leszek.

Gábor eleinte még zárkózottabb lett. Egy este össze is vesztünk:
– Miért nem vagy már olyan, mint régen? – kérdezte dühösen.
– Mert végre önmagam akarok lenni! – kiáltottam vissza könnyek között.

Azt hittem, mindent elveszítek: a férjemet, a családomat… De ahogy telt az idő, valami változott Gáborban is. Egy este leült mellém:
– Tudod… talán igazad van. Lehet, hogy tényleg több vagy annál, mint amit eddig gondoltam.

Azóta más lett minden. Nem lett tökéletes az életünk – még mindig vannak viták és nehéz napok –, de már tudom: van értékem nőként is, anyaként is, feleségként is. És ezt nem csak magamnak köszönhetem, hanem annak is, hogy Istenhez fordultam segítségért.

Néha még most is elbizonytalanodom: vajon jó úton járok-e? Vajon lehet egyszerre jó anya és önálló nő is valaki? Ti mit gondoltok erről?