Hogyan hagytam abba a fiam megmentését – Egy apa vallomása Kecskemétről

– Apa, csak most az egyszer, kérlek! – Gergő hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal idegesen dobolva a viaszosvászon terítőn. Már harmadszor hívott ezen a héten. Mindig ugyanaz: pénz kell, mert bajban van. Mindig bajban van.

Az ablakon túl a májusi eső verte a muskátlikat, én pedig éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. A feleségem, Ágnes, csendben mosogatott mögöttem, de hallottam, ahogy elfojtottan sóhajt. Tudtam, mit gondol: „Meddig fogod még megmenteni?” De hát ő a fiam! Hogy hagyhatnám cserben?

– Mennyi kell? – kérdeztem halkan.

– Csak ötvenezer, tényleg visszaadom jövő héten. Most tényleg fontos lenne… – Gergő hangja könyörgő volt, de már nem tudtam eldönteni, mennyire őszinte.

Letettem a telefont. Ágnes odafordult hozzám, szemében harag és fájdalom keveredett.

– Péter, ezt nem csinálhatod tovább! Gergő már harminckét éves. Mikor tanulja meg végre, hogy felelősséget kell vállalnia?

– De hát… ha nem segítek neki, mi lesz vele? – suttogtam.

– Mi lesz velünk? – vágott vissza Ágnes. – A lányod, Zsófi is azt mondja, hogy csak kihasznál téged. És igaza van.

Ezek a szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Zsófi mindig erős volt, önálló, sosem kért semmit. Gergő viszont… mindig is érzékenyebb volt. Már gyerekként is félénk volt, nehezen barátkozott. Amikor elvágták az ujját az iskolában, én rohantam érte azonnal. Mindig én mentettem meg.

Aznap este nem adtam oda Gergőnek a pénzt. Egész éjjel forgolódtam. Hallottam Ágnes halk sírását a sötétben. Másnap Gergő beállított hozzánk. Sápadt volt, szemei karikásak.

– Apa, miért nem utaltad át? – kérdezte dühösen.

– Fiam… nem mehet ez így tovább. Felnőtt vagy. Meg kell tanulnod megoldani a problémáidat.

Gergő ökölbe szorította a kezét.

– Te sosem értettél meg engem! Mindig csak Zsófi volt a jó gyerek!

– Ez nem igaz! – kiáltottam rá, de már késő volt. Gergő kiviharzott az ajtón.

Napokig nem hallottam felőle. Zsófi hívott fel aggódva:

– Apa, jól vagy? Ne hibáztasd magad! Gergőnek tényleg szüksége van arra, hogy végre felnőjön.

De én csak ültem a nappaliban, bámultam a régi családi fotókat: Gergő kisgyerekként az ölemben, mosolyogva. Hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset?

Egy hét múlva Gergő újra felhívott.

– Apa… bocsánatot szeretnék kérni. Elmentem egy állásinterjúra. Nem volt könnyű… de azt hiszem, felvettek.

A hangja most más volt: fáradt, de határozottabb.

– Büszke vagyok rád – mondtam halkan.

Ágnes megölelt hátulról. Könnyek csorogtak az arcomon.

Azóta sem könnyű. Minden nap küzdök az önváddal: vajon jó apa vagyok-e? Vajon tényleg segítek-e azzal, ha mindig megmentem? Vagy éppen azzal ártok?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tart egy szülő felelőssége? Vajon képesek vagyunk elengedni azt, akit mindennél jobban szeretünk?