Hogyan lehet ez? Anyám alig pár hónapja ment el, apám pedig már behozza ezt a nőt…

– Hogy tehetted ezt velem, apa? – kiáltottam, miközben a hangom remegett a dühtől és a fájdalomtól. A nappali sarkában álltam, a kezem ökölbe szorult, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből. Az ablakon túl szürke, esős délután volt, de bennem vihar tombolt.

Apám csak állt ott, lehajtott fejjel, mintha szégyellné magát. Mellette ott ült az idegen nő – Erika –, aki zavartan simogatta a táskáját az ölében. Anyám kedvenc fotelje volt az, ahol most ült. Még mindig éreztem a levendulaillatot, amit anyám hagyott maga után.

– Zsófi, kérlek… – kezdte apa halkan, de félbeszakítottam.

– Ne mondj semmit! – szinte sikítottam. – Anyu még ki sem hűlt, és te már… már… – nem tudtam befejezni. A sírás fojtogatta a torkomat.

Erika felállt. – Sándor, talán jobb lenne, ha most elmennék… – mondta halkan.

– Nem! – csattant fel apám. – Maradj! Zsófi, beszélnünk kell erről. Nem akarom, hogy így legyen köztünk.

De én már nem hallottam semmit. Kirohantam a szobából, becsaptam magam mögött az ajtót, és bezárkóztam a fürdőszobába. A csempe hideg volt a hátam mögött, ahogy lecsúsztam a földre. Zokogtam. Úgy éreztem, elárultak.

Anyám halála után minden megváltozott. Ő volt a család lelke: minden vasárnap ő főzte a húslevest, ő tartotta össze az ünnepeket, ő simogatta meg a fejemet esténként. Amikor elment – hosszan tartó betegség után –, azt hittem, legalább apámmal összetartunk majd. De nem így lett.

Az első hónapokban apám szinte alig szólt hozzám. Csak ült a tévé előtt vagy órákig bámulta az ablakot. Én próbáltam tartani magam: tanulni az egyetemen, dolgozni hétvégén egy pékségben, hogy ne gondoljak semmire. De minden este hiányzott anyám hangja.

Aztán egyszer csak megjelent Erika. Először csak „egy barát”, akivel apám néha találkozott kávézni. Aztán egyre többször jött hozzánk: először csak egy kávéra, aztán már vacsorára is maradt. Egyik este pedig ott aludt.

Akkor szakadt el nálam minden.

Másnap reggel apám kopogott az ajtómon.

– Zsófi, beszélhetnénk? – kérdezte óvatosan.

– Minek? Hogy elmond nekem is, hogy Erika lesz az új anyám? – vágtam vissza gúnyosan.

– Ne beszélj így velem! – csattant fel ő is váratlanul. – Tudod jól, mennyire szerettem anyádat! De nem bírom tovább egyedül… Neked könnyű, fiatal vagy, van életed! Nekem csak az üresség maradt.

– Nekem is! – ordítottam vissza. – De én nem keresek valakit anyu helyett!

– Erika nem anyád helyett van itt! – mondta fáradtan. – Csak… csak szeretnék újra élni.

Nem értettem meg. Nem is akartam megérteni.

A következő hetekben minden egyre rosszabb lett. Apám és Erika együtt főztek vacsorát (anyám edényeiben!), együtt nézték a tévét (anyám kedvenc takarójával betakarózva!), együtt nevettek valamin, amit én sosem értettem.

A nagymamám is szóvá tette:

– Sándor, nem gondolod, hogy túl gyors ez? Zsófi még gyászol!

– Anya, én is gyászolok! – vágott vissza apám dühösen. – De nem akarok beleőrülni!

A család kettészakadt: nagymama engem védett, apám magyarázkodott mindenkinek. Az unokatestvéreim is suttogtak rólam: „Zsófi kiborult”, „Zsófi hisztizik”…

Egyik este aztán Erika próbált beszélni velem.

– Zsófi… tudom, hogy nehéz neked. Nem akarom elvenni tőled az édesapádat… csak szeretném, ha elfogadnál engem is.

Ránéztem: kedves arca volt, de minden mozdulata idegennek tűnt.

– Nem tudom elfogadni – mondtam őszintén. – Nekem még mindig anyu hiányzik.

Erika bólintott és kiment a szobából.

Az egyetemen is egyre nehezebben ment minden. Nem tudtam koncentrálni a vizsgákra, folyton fáradt voltam. A barátaim próbáltak segíteni:

– Gyere el velünk bulizni! – mondta Dóri.

– Nincs kedvem semmihez – feleltem.

Egyik este aztán annyira összevesztem apámmal, hogy azt hittem, elköltözöm otthonról.

– Ha Erika fontosabb neked nálam, akkor majd keresek albérletet! – vágtam hozzá dühösen.

Apám arca eltorzult a fájdalomtól.

– Ne mondd ezt! Te vagy a lányom! Mindennél fontosabb vagy nekem!

– Akkor miért érzem úgy, hogy elveszítelek?

Csend lett köztünk. Hosszú percekig csak néztük egymást könnyes szemmel.

Aztán jött egy este, amikor Erika kórházba került: rosszul lett nálunk vacsora közben. Apám teljesen összeomlott: remegett a keze, sírt is talán titokban. Akkor először láttam rajta igazi félelmet és törődést valaki iránt anyámon kívül.

A kórházban ültem apám mellett a folyosón.

– Félek elveszíteni őt is – mondta halkan.

Ránéztem: most először láttam benne az embert, nem csak az apát vagy a férjet.

– Félek attól is, hogy végleg elveszítelek téged – tette hozzá.

Nem tudtam mit mondani. Csak megfogtam a kezét.

Erika végül jobban lett és hazajött hozzánk pár nap múlva. Éreztem magamban valami változást: már nem haragudtam annyira rájuk. Talán mert láttam: apám tényleg szenvedett anyám halála után, csak máshogy dolgozta fel.

Egy este leültünk hárman vacsorázni. Csend volt sokáig.

Aztán megszólaltam:

– Nem tudom még elfogadni ezt az egészet… De talán egyszer sikerülhet.

Apám szemében könny csillant meg.

– Köszönöm – suttogta.

Azóta lassan javul köztünk minden. Még mindig hiányzik anyám minden nap, de már nem érzem úgy, hogy apám elárult volna. Inkább azt látom: ő is csak ember, aki szeretetre vágyik.

De vajon tényleg lehet újrakezdeni ennyi fájdalom után? Lehet egyszerre gyászolni és újra hinni abban, hogy lesz még boldogság?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen „gyors” újrakezdést? Vagy örökre seb marad a szívben?