Hogyan lehetek láthatatlan? Egy magyar nő harca a családja elismeréséért

– Anya, hol van a tiszta pólóm? – kiáltotta Dóri a fürdőszobából, miközben én épp a vacsorát kavargattam a konyhában. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, és a híradót nézte, mintha a világ összes problémája csak az ő vállát nyomná. – Ott van a szekrényedben, harmadik fiókban balra – válaszoltam fáradtan, de Dóri már nem is hallgatott rám, csak tovább keresgélt és morogott.

Ez volt az életem: mindenki engem keresett, ha valami hiányzott, ha valami nem működött, ha valakinek fájt valamije. De ha én szóltam volna, hogy fáj a fejem vagy hogy fáradt vagyok, csak egy legyintést kaptam: „Majd elmúlik.”

Gyerekkoromban is így volt. Anyám, Ilona néni mindig a bátyámra, Zolira figyelt. Ő volt az okos, a tehetséges, akiért mindenki rajongott. Én csak ott voltam. Ha ötöst hoztam haza, anyám azt mondta: „Ez természetes, Lucikám.” Ha négyest kaptam, csak csóválta a fejét: „Többre vagy képes.” Soha nem volt elég jó.

Aztán férjhez mentem Gáborhoz. Azt hittem, végre valaki majd igazán lát engem. De Gábor is hamar megszokta, hogy mindent én intézek: a gyerekeket, a háztartást, az ő gondjait is. Ha panaszkodtam neki, csak annyit mondott: „Ne vedd már ennyire a szívedre!” Mintha az én érzéseim nem is léteznének.

A gyerekeim is hamar megtanulták: anya mindig ott van, anya mindent megold. De amikor én kértem valamit – egy kis csendet, egy ölelést –, csak vállat vontak vagy siettek tovább. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy szellem a saját otthonomban.

Egyik este, amikor mindenki elvonult a szobájába, leültem a konyhaasztalhoz és csak bámultam magam elé. A csend szinte fájt. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az anyák dolga az áldozat.” De meddig lehet bírni ezt az áldozatot? Hol van az én életem?

Másnap reggel Zoli hívott telefonon. Ritkán keresett. – Szia Luci! Anyu kórházba került. Tudnál bemenni hozzá? Nekem ma fontos tárgyalásom van… – Természetesen – válaszoltam automatikusan. Mindig én mentem.

A kórházban anyám fáradtan nézett rám. – Hát te vagy az? – kérdezte halkan. – Igen, anya. Hozzak valamit? – Nem kell semmi – mondta, majd elfordult az ablaktól. – Zoli nem jön? – kérdezte percekkel később. – Ma nem ér rá – feleltem halkan.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Miért nem tudok fontos lenni senkinek? Miért nem lát senki igazán?

Otthon Dóri már várt rám: – Anya, hol van a matekfüzetem? – kérdezte türelmetlenül. Gábor meg sem kérdezte, hogy vagyok.

Aznap este eldöntöttem: elmegyek egyedül sétálni a Duna-partra. Nem szóltam senkinek. Csak mentem és mentem a sötétben, hallgattam a víz csobogását és próbáltam rájönni: ki vagyok én valójában? Mit akarok?

A séták rendszeressé váltak. Egyik este találkoztam egy idős asszonnyal, Marikával, aki kutyát sétáltatott. Leült mellém egy padra. – Maga is menekül valami elől? – kérdezte mosolyogva.

Először csak nevettem kínosan, de aztán kirobbant belőlem minden: elmondtam neki mindent az anyámról, Gáborról, a gyerekeimről. Marika csak hallgatott és bólogatott.

– Tudja, Luci – mondta végül –, ha maga nem látja önmagát fontosnak, más sem fogja annak látni.

Hazamentem és sokáig gondolkodtam ezen. Másnap reggel először nemet mondtam Dórinak: – Most keresd meg te a pólódat! – mondtam határozottan.

Gábor meglepődött, amikor azt mondtam neki: – Ma este elmegyek moziba Marikával.

– És ki főzi meg a vacsorát? – kérdezte értetlenül.

– Ma tiétek a konyha – feleltem mosolyogva.

Lassan elkezdtem visszavenni az életemből egy-egy darabot. Nem volt könnyű: sokszor bűntudatom volt, hogy magammal foglalkozom. De Marika mindig emlékeztetett: „Ha te nem vigyázol magadra, senki más nem fog.”

Anyám állapota romlott. Egy nap leültem mellé a kórházi ágyra és megkérdeztem tőle: – Anya, szerettél engem valaha úgy igazán?

Sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt: – Nehéz volt nekem is… Apád korán meghalt… Zolitól mindig többet vártam… De te mindig olyan csendes voltál… Azt hittem, neked nincs szükséged rám.

Sírtunk mindketten.

Hazafelé menet rájöttem: talán sosem fogom megkapni azt az elismerést és szeretetet anyámtól vagy Gábortól, amire vágytam. De talán már nem is kell.

Most már tudom: először magamat kell szeretnem ahhoz, hogy mások is meglássanak.

Vajon hányan érzik még magukat láthatatlannak a saját családjukban? És vajon mikor merjük végre kimondani: „Én is számítok”?