Hogyan tovább? A húgom elárult – egy magyar család széthullása

– Hogy tehetted ezt velem, Dóra? – A hangom remegett, ahogy a konyhaasztalra támaszkodtam, és próbáltam nem összeesni. A húgom ott állt velem szemben, könnyes szemmel, de egyetlen szava sem volt. A lakásban csend honolt, csak a hűtő zúgása töltötte ki a teret.

Még most is hallom magamban ezt a mondatot, újra és újra. Hogy tehetted ezt velem? Hogy tehette ezt az, akit gyerekkorom óta védtem, akinek mindent odaadtam?

A nevem Eszter. Harmincnyolc éves vagyok, kétgyermekes anya, egy budapesti panelházban élek. Vagyis éltem – abban a hitben, hogy a családom stabil, szeretetteljes, hogy a férjem, Gábor mellettem áll jóban-rosszban. És Dóra, a húgom… ő volt az egyetlen igazi támaszom anyánk halála óta.

Minden egy szürke februári napon kezdődött. Dóra elvesztette az állását a XIII. kerületi könyvelőirodában. Nem volt pénze albérletre, így természetes volt, hogy hozzánk költözik átmenetileg. Gábor először nem örült neki – „Kicsi ez a lakás három felnőttnek meg két gyereknek!” – morogta –, de végül belement. „Segítenünk kell neki, Eszter!” – mondtam akkor.

Az első hetekben minden rendben ment. Dóra sokat segített a háztartásban, játszott a gyerekekkel, főzött is néha. De aztán valami megváltozott. Gábor egyre feszültebb lett. Egyik este, amikor a gyerekek már aludtak, rám förmedt:

– Miért nem szólsz rá Dórára? Már megint elfelejtette elmosogatni! Nem vagyok hajlandó mindent eltűrni csak azért, mert ő a húgod!

– Gábor, ne csinálj ebből ügyet! – próbáltam csitítani. – Most nehéz időszakon megy keresztül.

– Mindig csak ő! És velem mi lesz? – vágott vissza.

Akkor még azt hittem, csak a szokásos feszültség. De egyre több ilyen apró vita lett. Dóra is visszahúzódott, kevesebbet beszélt velem. Egyik este hallottam, ahogy halkan beszélgetnek Gáborral a nappaliban. Amikor beléptem, elhallgattak.

Aztán jött az a nap.

Egy pénteki délután volt. Korábban értem haza a munkahelyemről – egy zuglói iskolában tanítok magyart –, mert lemondták az utolsó órámat. A lakásban furcsa csend volt. A gyerekek épp anyósomnál voltak. Benyitottam a hálószobába… és ott találtam őket. Gábort és Dórát. Együtt.

Nem kiabáltam. Nem tudtam megszólalni sem. Csak becsuktam az ajtót és leültem a konyhában. Hallottam, ahogy suttognak odabent, aztán Dóra kijött.

– Eszter… – kezdte halkan.

– Ne mondj semmit! – vágtam közbe. – Csak menj el innen.

Gábor is kijött pár perc múlva. Próbált magyarázkodni:

– Eszter, ez nem úgy van… csak egyszer történt meg…

– Elég! – kiáltottam rá. – Pakolj össze és menj el!

Aznap este mindketten elmentek. A gyerekekre hivatkoztam anyósomnál, hogy maradjanak ott még egy éjszakát. Egyedül maradtam a lakásban, és csak ültem a sötétben.

A következő napokban mindenki engem hibáztatott. Anyósom szerint „biztos én hajszoltam bele Gábort ebbe”; apám szerint „a mai fiatalok már nem tudják mi az erkölcs”; még Dóra is üzent egy hosszú üzenetet: „Sajnálom Eszter, de Gáborral egymásba szerettünk… nem akartuk így…”

A munkahelyemen is feltűnt mindenkinek, hogy valami nincs rendben velem. Az igazgatónő félrehívott:

– Eszter, ha kell szabadságot venni… szólj nyugodtan! Tudom, hogy most nehéz.

De mit mondhattam volna? Hogy a húgom és a férjem összejöttek mögöttem? Hogy mindenki engem okol? Hogy minden reggel úgy kelek fel, hogy legszívesebben vissza se feküdnék többé?

A gyerekek sem értették mi történik. Anna csak hét éves:

– Anya, mikor jön haza apa?

– Most egy ideig külön fogtok lakni apával – mondtam neki halkan.

– És Dóri néni?

– Ő sem jön már vissza.

A fiam, Bence már tizenegy éves volt akkor:

– Anya… veszekedtetek apával?

Csak bólintottam.

Hetekig nem beszéltem senkivel igazán őszintén. Mindenki csak tanácsokat adott: „Ne foglalkozz velük!”, „Majd lesz másik férfi!”, „A testvéredet úgyis meg fogod bocsátani!” De én nem akartam megbocsátani senkinek.

Egy este Dóra felhívott.

– Eszter… kérlek… beszéljünk!

– Miről beszéljünk? Hogy tönkretetted az életemet? Hogy elvetted tőlem azt az embert, akiben bíztam?

– Nem akartam… tényleg nem így terveztem…

– Akkor hogyan tervezted? Hogy majd titokban tartjátok örökké? Vagy hogy egyszer csak bejelented: „Bocsi nővérkém, de mostantól Gábor az enyém”?

– Sajnálom…

Letettem.

A család kettészakadt. Apám Dóra pártjára állt: „Ő még fiatal, hibázott!” Anyám már nem élhetett volna át ezt az árulást – szerencsére vagy sajnos? Anyósom Gábort védte: „Eszter mindig túl szigorú voltál hozzá!” A barátaim közül is voltak, akik szerint „az élet megy tovább”, mások viszont teljesen eltűntek mellőlem.

A legnehezebb azonban az volt, amikor Anna sírva fakadt:

– Anya… én szeretem apát is meg Dóri nénit is… Miért nem lehetünk újra együtt?

Nem tudtam mit mondani neki.

Azóta eltelt másfél év. Gábor és Dóra összeköltöztek egy albérletben Újpesten; néha látom őket együtt a piacon vagy a játszótéren – mintha minden rendben lenne velük. A gyerekek kéthetente találkoznak az apjukkal; Dórával viszont nem akarom engedni nekik a kapcsolatot – még mindig túl friss minden seb.

A családi ünnepek rémálommá váltak: ki hova megy karácsonykor? Kihez tartozik most már igazán Anna és Bence? Apám próbálja összehozni a családot: „Eszter, legalább próbálj meg beszélni Dórával!” De én képtelen vagyok rá.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok-e túl kemény? Lehet-e megbocsátani ilyet? Vagy örökre elveszett bennem minden bizalom?

A munkahelyemen lassan visszanyertem az erőmet; új barátokat is szereztem – főleg más anyukák között az iskolában –, akik hasonló dolgokon mentek keresztül. Egyikük mondta egyszer:

– Tudod Eszter, néha azok árulnak el legjobban, akiket legjobban szeretsz…

Most már tudom: igaza volt.

De vajon lehet-e újra bízni valakiben ezek után? Vagy örökre falakat építünk magunk köré? Ti mit tennétek az én helyemben?