Hol rejtőzik a szeretet? – Egy magyar nő története a családi titkok, anyagi elvárások és önbecsülés útvesztőjében

– Nem vagyok a játékszered! – kiáltottam, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. A hangom visszhangzott a szűk zuglói lakásban, ahol anyám egész életében egyedül nevelt. Az ajtó mögött ott állt Gábor, a férfi, akiről azt hittem, ő lesz az én hercegem. De most csak egy idegen volt, aki túl hangosan csapta be maga mögött az ajtót.

A történetem valahol ott kezdődött, amikor apám elhagyott minket. Anyám, Ilona, két műszakban dolgozott egy zuglói varrodában, hogy legalább egy kicsit jobb legyen nekem. Gyerekkoromban mindig azt mondta: „Zsuzsi, nekünk csak egymásunk van. Ne hagyd, hogy bárki is kihasználjon!” De én mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd valaki elvisz ebből a panelrengetegből, ahol a szomszédok is csak suttogva beszélnek egymásról.

A gimnáziumban már éreztem a különbséget. A lányok menő ruhákban jártak, nekem meg anyám varrt egyedi darabokat – de hiába voltak szépek, mindenki tudta, hogy nem márkásak. A fiúkat nem érdekelték az anyagiak, de engem igen. Megfogadtam: csak olyan férfi mellett leszek boldog, aki biztosítani tudja nekem azt az életet, amiről mindig is álmodtam.

Aztán jött Gábor. Egy céges rendezvényen ismertem meg – ő volt az új főnököm. Magas, elegáns, Audi A6-tal járt és mindig olyan parfümöt használt, amitől még napokig éreztem magamon az illatát. Először csak kávézni hívott le a sarki presszóba. Aztán virágot hozott a munkahelyemre. A kolléganőim irigykedve néztek rám: „Zsuzsi, te aztán tudsz választani!”

Az első hónapokban minden tökéletes volt. Gábor elvitt vacsorázni a belvárosba, hétvégente Szentendrére kirándultunk. Anyám először örült neki – végre valaki törődik velem. De amikor először bemutattam Gábort otthon, Ilona arca megkeményedett.

– Hány éves is vagy te? – kérdezte tőle gyanakvóan.
– Negyvenhárom – válaszolta Gábor magabiztosan.
– És te Zsuzsi? Huszonhat? – nézett rám anyám.
– Igen – feleltem halkan.
– Nem túl nagy ez a korkülönbség? – kérdezte Ilona.
– Anya! – szóltam rá ingerülten. – Ez most tényleg számít?
– Nekem számít – mondta csendesen. – És neked is számítani fog.

Aznap este veszekedtünk először igazán Gáborral. Ő azt mondta, hogy anyám csak féltékeny, mert neki sosem volt ilyen férfi az életében. Én viszont tudtam: anyám csak félti azt a kevés boldogságot is, ami nekem jutott.

Ahogy telt az idő, Gábor egyre többet dolgozott. Egyre kevesebbet beszélgettünk. Ha szóvá tettem, hogy hiányzik, csak legyintett:
– Zsuzsi, te nem érted ezt az életet. Nekem felelősségeim vannak!

Egyre gyakrabban éreztem magam egyedül még akkor is, amikor ott ült mellettem a kanapén. A barátnőim közül többen is szóltak:
– Nem furcsa neked, hogy sosem mutat be a barátainak?
– Biztos csak óvni akar engem – védekeztem mindig.

Aztán egy este Gábor későn jött haza hozzám. Fáradt volt és ingerült.
– Miért nem főztél vacsorát? – kérdezte szemrehányóan.
– Egész nap dolgoztam…
– Én is! De én tartom el ezt a kapcsolatot!

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hirtelen minden gyerekkori félelmem visszatért: hogy én csak teher vagyok valakinek. Hogy nem vagyok elég jó.

Másnap reggel anyám hívott:
– Zsuzsi, jól vagy? Rosszat álmodtam rólad…
– Jól vagyok – hazudtam.

De nem voltam jól. Egyre többször gondoltam arra: vajon tényleg szeret engem Gábor? Vagy csak kell neki valaki, aki kiszolgálja?

Egyik este véletlenül megláttam egy üzenetet Gábor telefonján: „Holnap találkozunk? Már alig várom!” Egy női név volt alatta: Tímea.

A szívem hevesen vert. Megvártam, amíg Gábor elaludt és akkor csendben kimentem a konyhába. Felhívtam anyámat.
– Anya…
– Mi történt?
– Szerinted… lehet valakit igazán szeretni úgy, hogy közben mindig attól félek, elveszítem?
– Zsuzsi… Az igazi szeretet nem félelemből él. Hanem bizalomból.

Másnap reggel Gábor korábban ment el otthonról. Éreztem: most kell döntenem. Felöltöztem és elmentem dolgozni. Egész nap csak azon járt az agyam: mi lesz velem nélküle? Visszaesek oda, ahonnan jöttem? Megint számolhatom majd a forintokat hó végén?

Este Gábor már otthon várt.
– Beszélnünk kell – mondtam neki remegő hangon.
– Miről?
– Tímeáról.

Először tagadott. Aztán vállat vont:
– Nézd… Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz veled. Túl sokat vársz tőlem! Nem tudok mindig ott lenni neked…
– Én csak szeretetet akartam! – kiáltottam rá zokogva.
– Szeretet? Az nem fizeti ki a számlákat! – vágta oda gúnyosan.

Akkor értettem meg: sosem fogom megkapni tőle azt az igazi törődést és biztonságot, amire vágytam. Mert ő sem szerette magát igazán – hogyan szerethetné hát engem?

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és hazamentem anyámhoz. Ilona csendben átölelt:
– Tudtam… De büszke vagyok rád! Mert kiálltál magadért.

Azóta eltelt két év. Még mindig panelban lakom anyámmal – de már nem szégyellem magam miatta. Dolgozom egy könyvtárban és esténként önkénteskedem egy női segélyvonalon. Sokszor hallom másoktól is ugyanazokat a félelmeket: „Mi lesz velem egyedül? Mi van, ha sosem találom meg az igazit?”

Néha még mindig fáj belegondolni abba az elvesztegetett időbe Gábor mellett. De már tudom: nem attól lesz valaki értékes vagy szerethető, hogy milyen autóval jár vagy mennyi pénze van.

A szeretet ott rejtőzik bennünk – csak előbb magunkat kell megtalálnunk hozzá.

Ti mit gondoltok? Lehet boldog az ember úgy is, ha nemet mond arra a „biztonságra”, amit mások elvárnak tőle? Hol rejtőzik ma Magyarországon az igazi szeretet?