Hol vagy, anya? – Egy magyar család széthullása és újjászületése

– Hol vagy, anya?! – ordítottam torkom szakadtából, miközben a szekrény sötétjében kuporogtam. A fal túloldalán üvöltés, tányércsörömpölés, apám hangja, ahogy újra és újra azt ismétli: „Elég volt, Márta! Menj el, ha menni akarsz!” A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Tizennégy éves voltam, és abban a pillanatban minden, amit addig biztosnak hittem – a vasárnapi rántott hús illata, anya ölelése, a közös nevetések – semmivé foszlott.

Aznap este anya eltűnt. Nem szólt senkinek, csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Bocsássatok meg. Nem bírom tovább.” Apám egész éjjel járkált fel-alá a panelban, néha bejött hozzám is.

– Te tudtad? – kérdezte rekedten.
– Nem – suttogtam. – Azt hittem, csak veszekszetek.
– Mindig csak veszekszünk – legyintett keserűen. – De most… most tényleg elment.

A következő napokban mindenki minket bámult a lépcsőházban. A szomszéd néni, Ilonka néni, aki mindig túrós buktával kínált, most csak szánakozva nézett rám. Az osztálytársaim suttogtak a hátam mögött: „Hallottad? Az anyja lelépett…”. A tanáraim is másképp néztek rám – mintha hirtelen felnőtté váltam volna.

Apa próbált helytállni. Főzött (vagyis inkább rendelt pizzát), mosott (néha rózsaszín lett minden fehérneműm), és esténként leült mellém a kanapéra.

– Sajnálom, Lilla – mondta egyszer. – Nem tudtam jobb lenni.
– Nem a te hibád – hazudtam neki. De valójában mindkettőjükre haragudtam. Anyára, mert elment. Apára, mert hagyta.

Hetek teltek el. Anyáról semmi hír. A nagymamám vidékről felhívott:

– Lillácskám, gyere le hozzánk pár hétre! Itt legalább csend van.

De nem akartam menekülni. Azt akartam, hogy anya visszajöjjön. Hogy minden olyan legyen, mint régen.

Egyik este aztán csöngettek. Kinyitottam az ajtót: ott állt anya. Soványabb volt, a haja kócos, a szeme karikás.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
– Apa nincs itthon – feleltem ridegen.
– Veled szeretnék beszélni.

Leültünk az asztalhoz. Anya remegő kézzel kavargatta a teáját.

– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte. – De muszáj volt elmennem. Úgy éreztem, megfulladok ebben az életben. Minden nap ugyanaz: munka, főzés, mosás, veszekedés… Elfelejtettem, ki vagyok.
– És én? Én nem számítok? – tört ki belőlem a zokogás.
– Te vagy a legfontosabb nekem! De ha magamat elveszítem… akkor neked sem tudok jó anya lenni.

Sokáig hallgattunk. Végül csak annyit mondtam:
– Akkor most mi lesz?
– Nem tudom – felelte őszintén. – Próbálom összeszedni magam. Szeretném, ha egyszer megértenéd…

Aznap este nem aludtam. Hallgattam apát is, ahogy hazaérve megtorpan az előszobában, majd csendben becsukja maga mögött az ajtót. Másnap reggel mindhárman egy asztalhoz ültünk. Kínos volt a csend. Apa nem nézett anyára. Anya csak engem figyelt.

A következő hetekben próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De semmi sem volt rendben. Apa egyre többet dolgozott túlórában. Anya pszichológushoz kezdett járni. Én pedig két világ között rekedtem: egyik oldalon az apám keserűsége és hallgatása, másikon anyám bűntudata és törékenysége.

Egy délután apám kiabálva jött haza:
– Márta! Mégis mit képzelsz? Hónapokig eltűnsz, most meg úgy teszel, mintha mi sem történt volna?
Anya sírva fakadt:
– Próbálom helyrehozni! De neked csak az számít, hogy legyen vacsora az asztalon!
Én közéjük álltam:
– Elég! Mindketten hibáztatok! De én nem akarok többé félni otthon!

A veszekedés abbamaradt. Apa kiment az erkélyre cigizni. Anya rám nézett:
– Sajnálom…
– Én is sajnálom… hogy nem beszélünk egymással normálisan.

Aznap este először öleltük meg egymást újra hárman – ügyetlenül, sírva-nevetve.

A következő hónapok lassú gyógyulással teltek. Anya visszaköltözött, de már nem ugyanaz volt minden: többet beszélgettünk érzésekről, kevesebbet kiabáltunk apróságokon. Néha még mindig fájt – főleg amikor eszembe jutott az a sötét szekrény és a rémület –, de már tudtam: nem vagyok egyedül.

Most huszonöt éves vagyok. Egyetemre járok Budapesten, albérletben lakom két barátnőmmel (Dórával és Zsófival). Néha hétvégente hazamegyek Újpestre: apa főzi a lecsót (már egész jól megy neki), anya pedig újra dolgozik részmunkaidőben és önkénteskedik egy női segítő szervezetnél.

Sosem lettünk tökéletes család – de megtanultunk beszélni egymással és elfogadni azt is, ha valaki gyenge vagy hibázik.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon megbocsátottam-e igazán anyának? Vagy csak megtanultam együtt élni a hiányával? Ti mit gondoltok: lehet teljesen megbocsátani annak, aki egyszer elhagyott minket?