Hozd el az unokákat, de a pénztárcádat se felejtsd otthon: Egy magyar nagymama vallomása családról, pénzről és öregségről
– Anya, tudod, hogy mostanában minden nagyon drága lett – mondta Zsuzsa, a lányom, miközben a nappalimban állt, kezében a táskája. – A gyerekeknek is kell új cipő, meg hát a rezsi…
A szívem összeszorult. Megint ugyanaz a beszélgetés. Megint ugyanaz a kérés. Azt hittem, ha nyugdíjba megyek, végre lesz időm magamra, az unokákra, a kertemre. Ehelyett minden hónapban azon aggódom, hogy elég lesz-e a pénzem a gyógyszerekre, vagy megint ki kell segítenem valamelyik gyereket.
A panelház negyedik emeletén lakom már harminc éve. A férjem, Lajos, tíz éve halt meg. Azóta csak én vagyok itt, meg a régi bútorok és az emlékek. A szomszédok is kicserélődtek; már nem az a régi közösség van itt sem. Néha úgy érzem, mintha egyedül lennék egy idegen városban.
Zsuzsa mindig siet. Amikor jön, hozza magával az unokákat – Dánielt és Emesét –, de alig maradnak egy órát. A gyerekek már nem is kérdezik, hogy hogy vagyok. Csak leülnek a kanapéra, előveszik a telefonjukat, és néha odavetnek egy-egy szót.
– Mama, van valami nasi? – kérdezi Emese anélkül, hogy rám nézne.
– Persze, kicsim – mondom halkan, és kimegyek a konyhába. Előveszem a maradék pogácsát, amit tegnap sütöttem. Reméltem, hogy örülni fognak neki.
Zsuzsa közben leül mellém az asztalhoz.
– Anya, tudod… most tényleg nagy szükségünk lenne egy kis segítségre. A múltkor is mondtad, hogy félretettél valamennyit…
Nem tudom eldönteni, hogy haragszom-e rájuk vagy csak szomorú vagyok. Hiszen ők az én családom. De minden alkalommal úgy érzem magam, mint egy bankautomata.
A fiam, Gábor még ritkábban jön. Ő vidéken él a családjával. Néha felhív telefonon – általában akkor, ha valami baja van.
– Szia, anya! Hogy vagy? – kérdezi ilyenkor gyorsan.
– Jól vagyok, Gábor. És ti?
– Hát… igazából azért hívlak, mert…
És már mondja is: elromlott az autójuk, kellene egy kis kölcsön. Mindig visszaígéri. Soha nem kapom vissza.
A barátnőim közül sokan panaszkodnak ugyanerre. Az egyikük azt mondta múltkor:
– Ilona, ne hagyd magad! Mondd meg nekik, hogy neked is szükséged van arra a pénzre!
De hogyan mondhatnék nemet? Ők az én gyerekeim! Értük dolgoztam egész életemben. Mégis… amikor este lefekszem és hallgatom a csendet a lakásban, azon gondolkodom: vajon szeretnek engem? Vagy csak addig kellek nekik, amíg tudok adni?
Egyik vasárnap reggel különösen rossz kedvvel ébredtem. Tudtam, hogy Zsuzsáék jönnek ebédre. Már előző nap megfőztem mindent: húslevest, rántott húst krumplipürével és almás pitét desszertnek. Régen ezek voltak a kedvenceik.
Amikor megérkeztek, Dániel rögtön beült a számítógép elé játszani. Emese leült mellém az asztalhoz.
– Mama… unatkozom – mondta halkan.
– Gyere velem a kertbe! Megmutatom a paradicsomokat – próbáltam mosolyogni.
De csak legyintett.
Ebéd közben Zsuzsa megint szóba hozta a pénzt.
– Anya, most tényleg nagyon nehéz minden…
Nem bírtam tovább. Letettem a villát és ránéztem.
– Zsuzsa… ti miért csak akkor jöttök hozzám, ha pénz kell? Nem hiányzom nektek? Nem szeretnétek csak úgy meglátogatni?
Csend lett. Zsuzsa zavartan nézett rám.
– Dehogyisnem… csak hát tudod… mindig rohanunk…
A könnyeim kicsordultak. Nem akartam sírni előttük, de nem tudtam visszatartani.
– Értetek éltem egész életemben – mondtam halkan. – Most meg úgy érzem magam, mint egy teher.
Zsuzsa felállt és átölelt.
– Ne haragudj… csak annyira nehéz most minden…
Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért lett ilyen rideg minden? Miért nem tudunk már csak úgy együtt lenni?
Másnap reggel csörgött a telefonom. Gábor volt az.
– Anya… csak azt akartam mondani… szeretlek.
Elmosolyodtam. Talán mégis van remény.
De vajon hányan vagyunk még így ebben az országban? Hány nagymama várja hiába az unokáit? Hányan érzik magukat feleslegesnek? Vajon lehet még változtatni ezen?