Idegenből család – Helena története a szomszédból

– Miért nem tudtok végre csendben maradni? – kiáltottam át a falon, miközben a bögrém remegett a kezemben. Már harmadik este hallgattam a szomszédból átszűrődő kiabálást, és úgy éreztem, mintha az egész lakótelep az én idegeimen táncolna. A nevem Helena, harmincnyolc éves vagyok, és sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen átlagos estén kezdődik majd el az életem legnagyobb fordulata.

A következő reggel, amikor a postaládához mentem, egy kislány állt az ajtó előtt. Sápadt volt, szemeiben félelem csillogott. – Bocsánatot kérünk a tegnap este miatt – suttogta. – Anya nagyon ideges volt. – Megsimogattam a fejét, de közben valami furcsa érzés kerített hatalmába. A kislány arca ismerős volt. Mintha láttam volna már valahol.

Aznap este újra hallottam a veszekedést. Egy férfi hangja dörgött át a falon: – Nem bírom tovább ezt az egészet, Zsuzsa! Miért nem mondod el végre az igazat? – A nő sírt. – Nem lehet, Laci! Nem lehet…

A nevük hallatán megállt bennem az ütő. Zsuzsa… Laci… Ezek a nevek visszhangoztak bennem, mint egy régi, elfeledett dallam. Gyerekkoromban volt egy nővérem, akit Zsuzsának hívtak. De őt elvitte apánk, amikor anyám meghalt. Soha többé nem láttam őket.

Aznap éjjel álmatlanul forgolódtam. Vajon lehet, hogy…? De hát Budapest nagy város, mennyi Zsuzsa és Laci élhet itt? Mégis, valami nem hagyott nyugodni.

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat, és becsöngettem hozzájuk. Zsuzsa nyitott ajtót. Amikor meglátott, elsápadt. – Helena? – suttogta. A hangja remegett.

– Te vagy az? – kérdeztem vissza ugyanazzal a bizonytalansággal.

A következő pillanatban mindketten sírva borultunk egymás nyakába. A kislány ott állt mellettünk döbbenten, Laci pedig értetlenül nézett ránk.

Az elkövetkező hetekben lassan kibomlott előttem a múlt. Zsuzsa elmesélte, hogyan menekült el apánkkal vidékre, hogyan éltek évekig egy kis faluban, ahol mindenki csak suttogott róluk. Amikor apánk meghalt, Zsuzsa egyedül maradt Lacival, akit ott ismert meg. Budapestre költöztek, hogy új életet kezdjenek.

– Anya mindig azt mondta, hogy van egy húgom – mondta a kislány, Anna –, de azt hittem, csak mesél rólad.

– Én is azt hittem, hogy csak álmodtam rólatok – válaszoltam halkan.

A családi titkok lassan napvilágra kerültek. Kiderült, hogy apánk sosem akarta, hogy újra találkozzunk. Anyánk halála után mindent megtett azért, hogy elszakítson minket egymástól. Zsuzsa éveken át próbált megtalálni engem, de minden nyom elveszett.

Az első közös vacsoránk kínos csendben telt. Laci feszülten nézett rám: – Nem tudom, hogyan illesz be ebbe a családba – mondta őszintén. – De látom Zsuzsán és Annán, hogy fontos vagy nekik.

Én sem tudtam, mit érzek. Egyszerre volt bennem harag és öröm, félelem és remény. Vajon képes vagyok-e megbocsátani apánknak? Képes vagyok-e elfogadni ezt az új családot?

Egyik este Anna odabújt hozzám: – Ugye most már maradsz velünk? – kérdezte félve.

– Igen, ha ti is akarjátok – válaszoltam könnyes szemmel.

De nem mindenki örült ennek az új helyzetnek. Laci egyre zárkózottabb lett. Egy este hallottam, ahogy Zsuzsával veszekednek:

– Nem akarom, hogy Helena mindent felforgasson! Alig tudtuk összerakni az életünket!

– Ő a húgom! Nem hagyhatom magára!

Éreztem, hogy miattam feszültség van közöttük. Próbáltam háttérbe húzódni, de Anna mindig keresett engem: rajzokat hozott át, együtt főztünk palacsintát vasárnaponként.

Egy nap Laci leült velem beszélgetni:

– Nézd Helena… Nem könnyű nekem ez az egész. Sosem volt igazi családom. Most végre úgy érzem, van egy kis rend az életünkben… Félek attól, hogy ez most mind felborul.

– Értem – mondtam halkan –, én sem akarok senkitől semmit elvenni. Csak szeretném megismerni a nővéremet… és talán magamat is.

Laci bólintott. – Adjunk időt egymásnak.

Azóta lassan változott minden. Zsuzsa és én esténként hosszú sétákat tettünk a Duna-parton; Anna velem tanulta meg biciklizni; Laci pedig egyre többször mosolygott rám.

Egy év telt el azóta. Most már együtt ünnepeljük a karácsonyt; együtt sírunk és nevetünk; együtt emlékezünk anyánkra és apánkra is – minden fájdalommal és örömmel együtt.

Néha még mindig felébredek éjszaka arra gondolva: vajon tényleg ide tartozom? Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani mindazt, amit elvesztettünk?

Talán nincs tökéletes család – de lehet-e újra otthonra találni ott, ahol csak idegenek voltak? Ti mit tennétek a helyemben?