Idén nem ünneplem a születésnapom – vagy mégis?

– Nem, Zsófi, idén tényleg nem lesz semmi. – mondtam határozottan a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a számlákat nézegettem. A gázszámla, a villany, az óvodai befizetés – mind egy kupacban előttem. A hangom remegett, de próbáltam erősnek tűnni. – Egyszerűen nincs miből.

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy Zsófi sóhajt. – De hát minden évben együtt ünneplünk! – próbálkozott. – A gyerekek is várják…

– Tudom, de most nem megy. Majd jövőre. – mondtam, és gyorsan elköszöntem, mielőtt elbőgtem volna magam.

Az utóbbi hónapokban minden összejött. A férjem, Gábor elvesztette az állását a gyárban, én pedig csak részmunkaidőben dolgozom a helyi könyvtárban. A két gyerek, Dóri és Marci, egyre többet kérdeztek, miért nem megyünk már fagyizni hétvégén, vagy miért nem veszünk új játékot. Próbáltam elmagyarázni nekik, hogy most spórolnunk kell, de ők még kicsik ehhez.

A barátaim – Zsófi, András, Judit és Péter – mindig ott voltak mellettem. Együtt nőttünk fel a panelházak között Újpesten, együtt jártunk gimibe, aztán mindannyian családot alapítottunk. A gyerekeink is együtt játszanak a játszótéren. De most szégyelltem magam előttük. Nem akartam, hogy lássák, mennyire nehéz most minden.

Aznap este Gábor csendben ült mellettem a kanapén. – Sajnálom, hogy így alakult – mondta halkan. – Tudom, mennyit jelent neked a születésnapod.

– Nem számít – ráztam meg a fejemet. – Csak szeretném, ha végre kijönnénk ebből az egészből.

Másnap reggel Dóri odabújt hozzám az ágyban. – Anya, ugye lesz torta? – kérdezte reménykedve.

– Idén nem lesz nagy buli, kicsim – simogattam meg a haját. – De majd együtt sütünk valami finomat.

A napok teltek, én pedig próbáltam nem gondolni arra, hogy közeledik a születésnapom. A munkahelyemen is mindenki fáradt volt és feszült; a könyvtárban is egyre kevesebb az olvasó, mindenki panaszkodik az árakra.

Aztán eljött az a bizonyos nap. Reggel Gábor egy csésze kávéval ébresztett. – Boldog születésnapot! – mosolygott fáradtan.

– Köszönöm – suttogtam.

Délelőtt Dóri és Marci rajzoltak nekem egy színes képet: rajta voltunk mindannyian kézen fogva. Ez volt az első ajándékom.

Délután csörgött a telefonom. Zsófi volt az. – Gyere le a játszótérre! A gyerekek már ott vannak.

Nem akartam menni, de végül rábeszéltek. Felvettem a kabátomat, és lementem a ház elé. Ahogy közeledtem a játszótérhez, furcsa volt a csend – aztán hirtelen előugrottak mindannyian: Zsófiék, Andrásék, Juditék és Péterék is ott voltak a gyerekeikkel.

– Meglepetés! Boldog születésnapot! – kiáltották egyszerre.

A padon egy házi készítésű torta várt rám, mellette egy termosz forró kakaó és néhány tálca pogácsa. A gyerekek lufikat tartottak a kezükben.

– Nem akartuk hagyni, hogy egyedül legyél ma – mondta Judit halkan.

– Tudjuk, hogy most nehéz – tette hozzá András –, de együtt könnyebb.

Először csak álltam ott döbbenten. Aztán elsírtam magam. Zsófi átölelt.

– Ne haragudj, hogy nem szóltunk előre – suttogta –, de tudtuk, hogy nemet mondanál.

A gyerekek körbeugráltak, énekeltek nekem. Gábor is mosolygott végre; láttam rajta az örömöt és a megkönnyebbülést.

Az este folyamán beszélgettünk arról is, ki hogyan boldogul mostanában. Kiderült: nem csak mi vagyunk bajban. Péter cége is leépítéseket tervezett; Juditnak is kevesebb lett a fizetése. Mégis: összetartottunk.

A torta egyszerű volt: kakaós piskóta lekvárral töltve. De soha nem ízlett még ilyen jól semmi.

Hazafelé menet Dóri megkérdezte: – Anya, ugye jövőre is együtt ünneplünk?

– Remélem, kicsim – feleltem mosolyogva –, mert rájöttem: nem az számít, mennyi pénzünk van, hanem hogy egymásra számíthatunk.

Otthon lefekvés előtt sokáig gondolkodtam: vajon hányan vannak még így mostanában Magyarországon? Hányan érzik magukat egyedül a gondjaikkal? És vajon miért szégyelljük bevallani egymásnak a nehézségeinket?

Talán ha többet beszélnénk róla… könnyebb lenne mindannyiunknak.

Mit gondoltok? Ti is éreztétek már úgy, hogy inkább elbújnátok a világ elől? Vagy volt már olyan barátotok, aki átlendített a legnehezebb időszakon?