„Igen, én kezdeményeztem a válást. Élni akarom a saját életemet” – Egy magyar anya vallomása a lánya előtt

– Anya, ezt most komolyan mondod? – Auróra hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk. A kávé már kihűlt, de egyikünk sem nyúlt hozzá. Az ablakon túl szürke volt a novemberi délután, a szél csapkodta a redőnyt.

– Igen, Auróra. Én kezdeményeztem a válást – mondtam ki újra, lassan, minden szóval egy-egy évtizednyi hallgatást törve meg. A szívem hevesen vert, mintha most először mondanám ki magamnak is.

Auróra arca eltorzult – egyszerre láttam rajta a döbbenetet, a haragot és a félelmet. – De hát apa… ő mindig is ilyen volt. Miért most? Miért pont most?

Sóhajtottam. Az ujjaim görcsösen markolták a bögre fülét. – Mert most már nem bírom tovább. Harmincnyolc évig tűrtem, hogy mindent én csináljak. Hogy ő csak leül az asztalhoz, megeszi az ételt, aztán feláll és elmegy tévézni vagy olvasni. Soha nem kérdezte meg, segíthet-e. Soha nem vitte le a szemetet magától. Ha beteg voltam, akkor is nekem kellett gondoskodnom róla.

Auróra elfordította a fejét. – De hát te mindig azt mondtad, hogy ez így van rendjén…

– Mert ezt tanultam otthon is – vágtam közbe halkan. – Nagymamád is így élt nagyapáddal. De én már nem akarom ezt továbbadni neked vagy az unokáimnak.

A csend sűrű volt közöttünk. Hallottam, ahogy Károly a nappaliban lapozza az újságot. Még most sem sejtette, hogy már mindent elindítottam: ügyvédnél jártam, albérletet néztem ki magamnak.

– És mi lesz veled? – kérdezte Auróra halkan. – Hatvanévesen… újrakezdeni?

Elmosolyodtam, bár inkább sírni lett volna kedvem. – Tudod, amikor fiatal voltam, azt hittem, hogy az élet csak egy irányba halad. Hogy ha egyszer férjhez mentél, akkor az már örökre úgy marad. De most érzem először azt, hogy még lehet valami más is. Nem akarok úgy meghalni, hogy sosem éltem igazán magamért.

Auróra szemében könnyek csillogtak. – És apa? Mit mondott?

Felnevettem keserűen. – Semmit. Azt mondta, biztos csak hisztizek megint. Hogy majd elmúlik. Mint mindig.

Emlékszem arra az estére, amikor először mondtam ki neki: „Károly, én el akarok válni.” Ő csak legyintett.

– Ugyan már, Lea! Mit csinálnál te nélkülem? Ki főzne rád? Ki mosna rád? – kérdezte gúnyosan.

– Pontosan ez az! – kiáltottam rá akkor. – Hogy mindig csak én főzök rád! Hogy soha nem gondoltál arra, hogy nekem is lehetnek álmaim! Hogy nekem is lehet rossz napom!

Aznap este külön ágyban aludtunk. Másnap reggel ugyanúgy ott volt a reggeli az asztalon – én készítettem el neki megszokásból –, de már tudtam: ez volt az utolsó alkalom.

A barátnőim közül sokan nem értik, miért most léptem meg ezt. „Lea, hát már csak pár év van hátra nyugdíjig! Mire jó ez a felfordulás?” – kérdezte Marika a múlt héten a piacon.

– Azért, mert még akarok élni! – válaszoltam neki dacosan.

A család persze szétesett. A fiam, Gergő nem beszél velem azóta sem. Szerinte elárultam apát. „Anyu, te mindig mindent túldramatizálsz” – írta egy üzenetben.

De én tudom: ha most nem lépek, soha nem lesz bátorságom hozzá.

Az unokáim miatt is aggódom. Vajon mit gondolnak majd rólam? Egyik este Emma odabújt hozzám és azt suttogta: „Nagyi, ugye te nem mész el örökre?”

– Nem megyek el örökre – mondtam neki –, csak mostantól magamért is fogok élni.

A testvérem, Ilona is nehezen fogadja el a döntésemet. Ő mindig is alkalmazkodóbb volt nálam. „Lea, hát mit fogsz csinálni egyedül? Ki fog rád vigyázni?”

– Magamra fogok vigyázni – feleltem neki határozottan.

Az első nap az új albérletben furcsa volt. Üres volt a lakás, minden visszhangzott. De amikor reggel felébredtem és senki nem szólt rám, hogy „Lea, hol a reggeli?”, akkor először éreztem: szabad vagyok.

Persze félek is. Félek az egyedülléttől, attól, hogy talán sosem találom meg igazán önmagamat. De minden nap egy kicsit bátrabb vagyok.

Auróra néha átjön hozzám vacsorázni. Az első alkalommal csendben ültünk egymás mellett.

– Anya… te tényleg boldog vagy így? – kérdezte végül.

Ránéztem és azt mondtam: – Még nem tudom biztosan. De legalább most először van esélyem rá.

Néha azon gondolkodom: vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, mint én éltem harmincnyolc évig? Hányan merik kimondani: elég volt? És vajon tényleg bűn-e hatvanévesen újrakezdeni?

Mit gondoltok erről? Megérdemli-e egy nő ennyi év után is azt, hogy végre önmagáért éljen?