Ígérem, minden megváltozik – Dóra története Szegedről

– Dóra, te tényleg azt hiszed, hogy csak úgy eltűnhetsz, és senki sem fog keresni? – hallottam a hátam mögül a hangot, amitől azonnal megfagyott bennem a vér. A szegedi kisboltban álltam, kezemben egy doboz tejjel, amikor megfordultam, és megláttam Zsoltot. Tizenöt éve nem láttam őt, mióta minden összeomlott körülöttem. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. A múltam, amit annyi évig próbáltam eltemetni, most ott állt előttem hús-vér valójában.

– Zsolt… – suttogtam halkan, mintha attól félnék, hogy ha kimondom a nevét, minden régi fájdalom újra felszakad.

Ő csak nézett rám, szemeiben harag és csalódottság keveredett. – Anyád még mindig várja, hogy egyszer hazamész hozzá. Tudod egyáltalán, mennyit sírt miattad? – kérdezte élesen.

Nem tudtam mit mondani. Az évek alatt annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot, de most minden szó eltűnt a fejemből. Csak álltam ott bénultan, miközben a boltban az emberek kíváncsian néztek ránk.

Aztán Zsolt közelebb lépett. – Nem menekülhetsz örökké, Dóra. A múltad utolért – mondta halkan, majd sarkon fordult és kiment az üzletből.

Aznap este órákig ültem a konyhaasztalnál a panelban, ahol mostanában laktam. A plafon repedéseit bámultam, miközben újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet. Tizenöt évvel ezelőtt mindent hátrahagytam: a családomat, a barátaimat, Szegedet. Egyetlen éjszaka alatt döntöttem el, hogy elmegyek. Akkor azt hittem, így lesz a legjobb mindenkinek.

Anyám mindig azt mondta: „Dóra, te túl érzékeny vagy ehhez a világhoz.” Talán igaza volt. Apám halála után minden megváltozott. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben. Amikor elment, anyám magába zárkózott, én pedig egyre inkább elvesztem. Zsolt volt az egyetlen barátom akkoriban – vagy talán több is annál –, de amikor megtudtam, hogy anyám titokban pénzt kért tőle, hogy segítsen rajtam, valami végleg eltört bennem.

Aztán jött az a veszekedés otthon. Anyám kiabált velem: „Miért nem tudsz végre felnőni? Miért kell mindig mindent tönkretenned?” Én pedig csak sírtam és kiabáltam vissza: „Nem akarok olyan lenni, mint te!” Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem. Nem néztem vissza.

Az évek alatt próbáltam új életet kezdeni Budapesten. Dolgoztam egy könyvesboltban, béreltem egy apró albérletet Újpesten. Voltak barátaim is – legalábbis azt hittem –, de soha nem engedtem közel magamhoz senkit igazán. Minden este ugyanazt az ürességet éreztem.

Most pedig itt vagyok újra Szegeden. Az élet úgy hozta, hogy vissza kellett jönnöm: elvesztettem a munkámat Budapesten, az albérletből is kiraktak. Úgy éreztem, nincs más választásom.

Másnap reggel sokáig ültem az ágy szélén. Végül felhívtam anyámat. A telefon kicsöngött egyszer… kétszer… háromszor… Már majdnem letettem volna, amikor felvette.

– Halló? – szólt bele fáradt hangon.

– Anya… én vagyok – mondtam halkan.

Hosszú csend következett.

– Dóra? – kérdezte végül remegő hangon.

– Igen… Szeretnék beszélni veled – mondtam.

– Nem tudom… – kezdte bizonytalanul. – Nem tudom, mit mondhatnék neked ennyi év után.

– Csak hallgass meg… kérlek – suttogtam.

Végül beleegyezett. Aznap este átmentem hozzá. Az ajtóban állva láttam rajta az éveket: megöregedett, megtört. Amikor beléptem a lakásba, minden ismerős volt és mégis idegen. A falon még mindig ott volt apám fényképe.

Leültünk egymással szemben a régi konyhaasztalhoz. Anyám sokáig csak nézett rám.

– Miért mentél el? – kérdezte végül halkan.

– Mert úgy éreztem, nem bírom tovább… Mert haragudtam rád… Mert féltem attól, hogy soha nem leszek elég jó neked – soroltam remegő hangon.

Anyám szemében könnyek jelentek meg.

– Én is hibáztam… – mondta csendesen. – Nem tudtam jól szeretni téged apád halála után.

Sokáig csak ültünk ott némán. Aztán anyám megfogta a kezemet.

– Próbáljuk meg újra… – mondta halkan.

Aznap este először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán van remény. De tudtam: nem lesz könnyű út visszaszerezni egymás bizalmát.

A következő hetekben lassan elkezdtünk beszélgetni egymással. Néha még mindig előjöttek a régi sérelmek: anyám szemrehányásai, az én dühöm és bűntudatom. De minden nap tettünk egy apró lépést egymás felé.

Egyik este Zsolt is felhívott. Először nem akartam találkozni vele – féltem attól, amit mondani fog –, de végül belementem. Egy kávézóban ültünk le beszélgetni.

– Tudod, Dóra… én mindig azt hittem, egyszer majd visszajössz – mondta halkan.

– Én is reméltem… csak nem tudtam hogyan – feleltem őszintén.

Sokáig beszélgettünk arról, mi történt velünk az elmúlt években. Zsolt közben megnősült és gyereke is született. Meglepődtem azon, mennyire más lett minden – és mégis mennyire ugyanaz maradt bennünk valami mélyen.

Azóta eltelt néhány hónap. Még mindig nehéz nap mint nap szembenézni a múlttal és önmagammal is. De most már tudom: csak akkor lehet újrakezdeni valamit, ha hajlandóak vagyunk megbocsátani magunknak és másoknak is.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még ma Magyarországon úgy, hogy soha nem beszélték ki a családi sérelmeket? Hányan cipelik magukkal évekig a bűntudatot és fájdalmat? Vajon tényleg lehet mindent újrakezdeni?