„Ilyen Családot Senkinek Sem Kívánok!” – Egy Vasárnapi Ebéd, Ami Mindent Megváltoztatott

– Hát ezt is tőled tanulták, Zsuzsa? – csattant fel anyósom, miközben a húsleves gőze lassan eloszlott az asztal felett. A kanalam megállt a levegőben, ahogy ránéztem a két fiamra, Marci és Bence lesütött szemmel babrálták a villájukat.

– Mit tanultak tőlem, Ilona néni? – kérdeztem halkan, de éreztem, ahogy a hangom remegni kezd.

– Hát hogy nem köszönnek rendesen! Hogy ilyen modortalanok! – folytatta, miközben férjem, Gábor, csak némán bámulta a tányérját.

A szívem összeszorult. Nem először történt ez. Minden vasárnap ugyanaz: Ilona néni kritizálja a gyerekeket, Gábor hallgat, én pedig próbálok nyugodt maradni. De most valami eltört bennem.

– Elég volt! – csattantam fel. Az asztal körül mindenki megdermedt. – Ha valami bajod van velem vagy a gyerekeimmel, mondd el nekem, de ne előttük alázd meg őket!

Ilona néni szeme elkerekedett. A sógorom, András is abbahagyta a rágást, sógornőm, Kata pedig zavartan lesütötte a szemét. A két fiam rám nézett: Marci szeme könnyes volt, Bence ajka remegett.

– Zsuzsa, ne csinálj jelenetet! – szólt közbe Gábor halkan, de nem nézett rám.

– Jelenetet? – fordultam felé. – Az nem jelenet, hogy minden vasárnap megalázzák a gyerekeinket? Hogy te soha nem állsz mellénk?

A csend szinte fojtogató volt. Ilona néni felállt.

– Én csak azt akarom, hogy rendes emberek legyenek belőlük! – mondta sértődötten.

– Rendes emberek? – ismételtem keserűen. – Úgy gondolod, hogy az alázásból tanulnak tiszteletet?

A gyerekek ekkor már sírtak. Felálltam az asztaltól, odamentem hozzájuk, átöleltem őket.

– Gyere haza velünk – mondtam Gábornak remegő hangon.

De ő csak ült tovább, és azt mondta:

– Maradjunk még egy kicsit. Nem kell ebből ekkora ügyet csinálni.

Akkor éreztem először igazán egyedül magam ebben a családban.

Hazafelé menet egyikünk sem szólt egy szót sem. Otthon Marci becsapta maga mögött az ajtót, Bence pedig hozzám bújt.

– Anya, mi rosszat csináltunk? – kérdezte halkan.

– Semmit, kicsim – suttogtam. – Ti vagytok a legjobb gyerekek a világon.

Aznap este Gábor későn jött haza. Leült mellém a kanapéra.

– Miért kellett ezt csinálnod? Most anyám napokig nem fog velünk beszélni.

– És ez baj? – kérdeztem keserűen. – Neked fontosabb az anyád véleménye, mint a saját gyerekeid érzései?

– Nem erről van szó… csak… nem akarok veszekedést minden vasárnap.

– Akkor állj mellénk! Állj ki értünk egyszer az életben!

Gábor csak hallgatott. Másnap reggel Ilona néni felhívta Gábort. Hallottam a hangját a telefonban: „Ez a nő tönkreteszi a családunkat!”

A következő vasárnap nem mentünk át hozzájuk. A fiúk egész nap csendesek voltak. Hiányzott nekik a nagymamájuk? Vagy csak féltek az újabb megalázástól?

A családunkban innentől minden megváltozott. Gábor egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet volt otthon. A fiúk bezárkóztak. Éreztem, hogy valami végleg eltört bennünk.

Egy este Marci odajött hozzám:

– Anya, miért nem szeret minket a nagyi?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt is.

Aztán egy nap Gábor hazajött és azt mondta:

– Anyám azt mondta, ha nem kérek bocsánatot tőle, soha többé nem látja az unokáit.

Ránéztem. – És te mit gondolsz erről?

– Nem tudom… Nem akarom elveszíteni az anyámat sem…

– És minket?

Gábor nem válaszolt.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Megérte kiállni a gyerekeimért, ha közben széthullott a családunk? Vagy inkább hallgatnom kellett volna tovább?

Ti mit tennétek a helyemben? Van olyan harc, amit érdemes feladni a béke kedvéért?