Imádság a határokért: Egy nagymama harca az unokájáért

– Mama, miért nem maradhatok itt még egy kicsit? – Bence hangja remegett, ahogy a kis kezével kapaszkodott a szoknyámba. A nappali sarkában álltunk, a délutáni napfény arany csíkokat festett a parkettára, de a szívemben sötét árnyékok gyülekeztek.

Nem tudtam mit mondani. A lányom, Dóra, az ajtóban állt összefont karral, arcán az a kemény, felnőttes kifejezés, amit gyerekkorában is utáltam. – Anya, megmondtam, hogy ma nem maradhat tovább. Holnap iskola van. És kérlek, ne adj neki több csokit! – A hangja éles volt, mint egy penge.

Bence rám nézett könnyes szemmel. Az egész testem tiltakozott Dóra szavai ellen. Hiszen nagymama vagyok! Az én dolgom kényeztetni az unokámat, nem? De ahogy Dóra tekintete találkozott az enyémmel, éreztem, hogy valami elromlott közöttünk.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A férjem, Laci halkan horkolt mellettem, én pedig csak bámultam a plafont. Vajon tényleg rosszat teszek azzal, hogy ajándékokat veszek Bencének? Hogy titokban még egy szelet csokit adok neki vacsora után? Vagy csak Dóra túl szigorú?

Másnap reggel Dóra felhívott. – Anya, beszélnünk kell. – A hangja fáradt volt és megtört. – Bence sírt egész este. Azt mondta, te vagy az egyetlen, aki megérti őt. De én nem akarom, hogy azt higgye, nálad mindent szabad.

A szavak úgy ütöttek mellkason, mintha pofon vágtak volna. – Én csak szeretem őt… – suttogtam.

– Tudom – felelte Dóra –, de kérlek, tartsd tiszteletben a szabályainkat. Különben nem tudom, hogy elhozhatom-e hozzád legközelebb.

Letettem a telefont és sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy rossz gyerek. Hogy lehet az, hogy a szeretetem bajt okoz? Hogy lehet az, hogy amit jónak hittem, az most falat emel közém és a lányom közé?

Aznap este leültem az ablak elé. Néztem a kertet, ahol Bence múlt héten még önfeledten játszott a labdával. A kezem önkéntelenül összekulcsolódott. Régóta nem imádkoztam igazán. Most viszont úgy éreztem, nincs más választásom.

– Istenem – kezdtem halkan –, adj nekem bölcsességet! Segíts megérteni Dórát! Segíts megtalálni azt az utat, ahol szeretni tudom Bencét anélkül, hogy ártanék neki…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. A csendben csak a saját lélegzetemet hallottam.

Másnap reggel Dóra váratlanul beállított Bencével. – Anya – mondta halkan –, beszéljünk.

Leültünk a konyhaasztalhoz. Bence közben rajzolgatott csendben.

– Tudom, hogy szereted őt – kezdte Dóra –, de nekünk is vannak szabályaink. Ha mindig mindent megengedsz neki, akkor otthon nehezebb lesz nemet mondanom.

– Értem – mondtam halkan. – Ne haragudj… csak annyira hiányzik nekem az az időszak, amikor te is kicsi voltál. Akkor még minden egyszerűbb volt.

Dóra elmosolyodott egy pillanatra. – Nekem is hiányzik néha… De most már más időket élünk.

– Megpróbálok változtatni – ígértem meg. – De kérlek… ne vedd el tőlem teljesen Bencét.

Dóra bólintott. – Nem akarom elvenni tőled. Csak azt szeretném, ha együtt tudnánk dolgozni.

Aznap délután együtt játszottunk Bencével a kertben. Nem adtam neki csokit vacsora előtt. Nem vettem neki új játékot sem titokban. Csak ott voltam vele: figyeltem rá, meghallgattam minden kis történetét.

Este újra imádkoztam. Ezúttal hálát adtam: azért, hogy van egy lányom, aki törődik a fiával; hogy van egy unokám, akit szerethetek; és hogy van egy Istenem, akihez fordulhatok akkor is, amikor minden más kudarcot vall.

Azóta sok minden változott. Néha még mindig nehéz nemet mondani Bencének – főleg amikor azokkal a nagy barna szemeivel néz rám –, de igyekszem tiszteletben tartani Dóra szabályait. És amikor elbizonytalanodom vagy fáj valami, újra imádkozom.

Talán ez a nagyszülőség igazi próbája: megtanulni szeretni úgy, hogy közben nem lépjük át azt a határt, amit a szülők húznak meg. Néha még mindig félek attól, hogy elveszítem Dórát vagy Bencét… De hiszem, hogy ha őszintén keresem a békét és kérem Isten segítségét, akkor minden nap közelebb kerülhetek hozzájuk.

Vajon hányan érezték már ezt a fájdalmas kettősséget? Hány nagyszülő vívja ugyanezt a harcot nap mint nap? Talán nem vagyok egyedül…