Imádság a kórházi csendben: Egy férj küzdelme a reményért, miközben felesége az életéért harcol
– Ne hagyj itt, Eszter! – suttogtam magam elé, miközben a kórházi folyosó rideg padján ültem. A neonfények kegyetlenül világították meg a fehér csempéket, minden lépés visszhangzott a csöndben. Az órámra néztem: már három órája vitték be Esztert a műtőbe. Az orvos, dr. Szabó, csak annyit mondott: „Mindent megteszünk.” De mit jelent ez? Mit jelent a „minden”, ha az ember szerelméről van szó?
A telefonom kijelzője újra felvillant: anyám hívott. Nem vettem fel. Mit mondhattam volna? Hogy rettegek? Hogy úgy érzem, egyedül vagyok ebben a világban? Hogy Eszter nélkül semmi értelme az egésznek?
A folyosón egy ápolónő sietett el mellettem, kezében vérrel teli tasak. A szívem kihagyott egy ütemet. Vajon Eszter vére az? Vagy valaki másé? Ilyen gondolatok cikáztak bennem, miközben próbáltam nem sírni. Egy férfi nem sír – ezt tanította apám is, amikor még gyerek voltam. De most úgy éreztem, minden szabály értelmét veszti.
A mellettem lévő padon egy idős bácsi ült, fejét tenyerébe temetve. Néha felnézett rám, mintha mondani akarna valamit, de végül mindig visszahúzódott saját fájdalmába. Talán ő is valakit vár.
A csendet csak a lift csilingelése törte meg időnként. Minden alkalommal összerezzentem: talán most jön ki valaki a műtőből. Talán most mondják el, hogy vége… vagy hogy van remény.
Ekkor vettem elő a rózsafüzért, amit Eszter nagymamája adott nekünk az esküvőnkön. Soha nem voltam igazán vallásos, de most úgy kapaszkodtam bele, mintha maga az élet fonala lenne. Halkan mormoltam az Üdvözlégyeket, miközben minden gondolatom Eszter körül forgott.
– Uram, ne vedd el tőlem! – suttogtam. – Még annyi mindent nem mondtam el neki…
Eszembe jutottak a veszekedéseink. Az utolsó is, amikor reggel elindult dolgozni, és én csak félvállról köszöntem el tőle. Miért nem öleltem meg? Miért nem mondtam el neki, mennyire szeretem? Most úgy tűnt, minden apró sérelem és vita semmiség.
A folyosó végén megjelent egy orvos fehér köpenyben. Felpattantam.
– Kovács úr? – kérdezte halkan.
– Igen… – válaszoltam remegő hangon.
– Még tart a műtét. Komplikációk adódtak, de nem adjuk fel. Szükség lesz vérre is. Van hozzátartozója, aki adhatna?
– Itt vagyok én! – vágtam rá gondolkodás nélkül.
Az orvos bólintott, és már vittek is vérvételre. A tű szúrása semmi volt ahhoz képest, amit belül éreztem. Csak egy gondolat járt a fejemben: ha kellene, az életemet is odaadnám érte.
Visszatérve a folyosóra újra elővettem a rózsafüzért. Ekkor odalépett hozzám az idős bácsi.
– Ne haragudjon, hogy zavarom… – kezdte halkan. – Látom, maga is imádkozik. Az én feleségem is bent van… Már negyven éve vagyunk házasok.
Ránéztem, és hirtelen úgy éreztem, mintha testvérek lennénk ebben a fájdalomban.
– Maga hisz abban, hogy segít? – kérdeztem tőle.
– Másom sincs már – felelte csendesen. – Amikor már mindent elveszítünk, csak a hit marad.
Ez a mondat belém égett. Vajon tényleg csak akkor fordulunk Istenhez, amikor már nincs más választásunk?
Az idő vánszorgott. Az éjszaka sötétje lassan beszivárgott az ablakokon át. A telefonom újra rezgett: anyám írt egy üzenetet. „Imádkozom értetek.” Most először válaszoltam neki: „Köszönöm.”
Hajnali négy óra volt már, amikor végre kijött dr. Szabó.
– Kovács úr… A felesége túl van a műtéten. Állapota stabilizálódott, de még kritikus napok várnak ránk.
Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam, és éreztem, ahogy végigfolyik egy könnycsepp az arcomon.
Az intenzív osztályon röviden láthattam Esztert. Gépek csipogtak körülötte, arca sápadt volt és törékeny. Megfogtam a kezét.
– Itt vagyok… Nem hagylak el… – suttogtam neki.
Azóta minden nap ott ülök mellette. Imádkozom érte, beszélek hozzá akkor is, ha alszik. A családunk összetartott: anyám főzött nekem levest, testvérem vigyázott a gyerekekre. Rájöttem: mennyire szükségünk van egymásra.
Eszter lassan javulni kezdett. Egyik reggel rám mosolygott.
– Te tényleg végig itt voltál? – kérdezte gyenge hangon.
– Mindig itt leszek – feleltem neki könnyek között.
Most már tudom: a hit nem csak templomi áhítat vagy vasárnapi szokás. A hit ott születik meg igazán, ahol már nincs más kapaszkodó – egy kórházi folyosón, egy rideg padon ülve, amikor minden elveszni látszik.
Vajon miért kell elveszítenünk majdnem mindent ahhoz, hogy ráébredjünk: mennyire fontosak vagyunk egymásnak? Ti mit tennétek ilyen helyzetben?