Imádság a romok felett: Egy magyar anya küzdelme a családjáért

– Nem fogom tovább tűrni, Máté! – Zsófi hangja remegett a düh és a kétségbeesés keverékétől. Az előszobából hallottam minden szót, ahogy a konyhában egymásnak feszültek. A kezem ökölbe szorult, de nem léptem közbe. Csak álltam ott, mint egy árnyék, és próbáltam nem sírni. Az én fiam, az én Mátém… Hogy jutottunk idáig?

Aznap este, amikor Zsófi becsapta maga mögött az ajtót, Máté csak ült a konyhaasztalnál, fejét a kezébe temetve. Odamentem hozzá, de nem szóltam semmit. Tudtam, hogy most minden szó olaj lenne a tűzre. Csak leültem mellé, és csendben imádkoztam magamban: „Istenem, ne engedd, hogy széthulljon a családom!”

A következő hetekben minden nap egyre nehezebb lett. Zsófi gyakran vitte magával a kis Emmát az anyjához, Máté pedig egyre később járt haza. A lakásban állandóan feszültség vibrált. Próbáltam beszélni velük külön-külön is, de mindketten elzárkóztak. „Ne szólj bele, anya!” – mondta Máté egyik este, amikor megpróbáltam óvatosan érdeklődni. „Ez a mi dolgunk.” A szívem összeszorult.

Éjszakánként nem jött álom a szememre. A régi családi fotókat nézegettem: Máté és Zsófi az esküvőjükön, Emma első születésnapja… Hová tűnt az a boldogság? Hol hibáztuk el? Egyik este már annyira kétségbeestem, hogy letérdeltem az ágyam mellett, mint gyerekkoromban. Hangosan imádkoztam: „Uram, adj erőt! Mutasd meg az utat!”

Másnap reggel valami megváltozott bennem. Elhatároztam, hogy nem adom fel. Ha mást nem is tehetek, imádkozni fogok értük minden nap. Elmentem a közeli templomba, ahol gyertyát gyújtottam és hosszasan beszélgettem Károly atyával. Ő csak ennyit mondott: „Az ima néha többet ér minden szónál. Bízzon benne!”

Otthon igyekeztem nyugodt maradni. Amikor Emma nálunk volt, mindent megtettem, hogy érezze: szeretik. Egy este Zsófi váratlanul korábban jött érte. Fáradtnak tűnt és szomorúnak. Megkérdeztem: „Zsófi, beszélgethetnénk egy kicsit?” Először nemet akart mondani, de végül leült velem egy teára.

– Nem bírom tovább ezt a feszültséget – suttogta könnyek között. – Máté sosem hallgat meg… mindig csak dolgozik vagy elzárkózik.

– Tudom, hogy nehéz – mondtam halkan –, de hidd el, ő is szenved. Talán mindketten túl büszkék vagytok ahhoz, hogy kimondjátok.

Zsófi rám nézett: – Maga tényleg hisz abban, hogy ez még megmenthető?

– Hiszek – feleltem határozottan –, mert szeretitek egymást. És mert minden nap imádkozom értetek.

Aznap este először éreztem valami halvány reményt.

A következő napokban Zsófi többször is bejött hozzám egy-egy rövid beszélgetésre. Mátéval is próbáltam beszélni, de ő továbbra is zárkózott maradt. Egyik este azonban váratlanul leült mellém.

– Anya… félek, hogy elveszítem őket – mondta halkan.

– Akkor harcolj értük! – válaszoltam könnyes szemmel.

Máté csak bólintott.

Aztán egy vasárnap reggel mindannyian elmentünk együtt a templomba. Emma kézen fogva húzott minket előre. Az istentisztelet alatt végig csak imádkoztam: „Uram, add vissza nekik a hitet egymásban!”

Aznap délután Máté és Zsófi hosszasan beszélgettek a parkban. Nem tudom pontosan miről volt szó, de este mindketten csendesebbek voltak – és valahogy közelebb egymáshoz.

A következő hetekben lassan oldódni kezdett a feszültség. Voltak még viták, de már nem volt bennük annyi keserűség. Egy este Máté átölelte Zsófit vacsora után – először hónapok óta.

Egy év telt el azóta. Nem mondom, hogy minden tökéletes lett – de újra család vagyunk. Emma nevetése újra betölti a lakást. És én minden nap hálát adok Istennek ezért a csodáért.

Néha elgondolkodom: vajon mi lett volna velünk hit és imádság nélkül? Ti mit tettetek volna az én helyemben? Vajon tényleg csak az ima segíthet ilyen helyzetben?