Imádság a Sötétben: Egy Család Útja a Reményhez

– Nem hagyhatod el magad, Anna! – kiáltotta rám Éva nővérem, miközben a kórházi folyosón járkált fel-alá. A fehér neonfények kegyetlenül világították meg az arcát, amin egyszerre látszott düh, kétségbeesés és valami mélyről jövő félelem. Én csak ültem a műanyag széken, összekulcsolt kézzel, és próbáltam nem sírni. Anyánk, Katalin néni, bent feküdt az intenzíven, és az orvosok nem mondtak semmi biztatót.

– Mit akarsz tőlem? – suttogtam. – Hogy tegyek úgy, mintha minden rendben lenne? Hogy ne féljek?

Éva leült mellém. – Nem! Csak… csak ne add fel. Most nem lehet.

Aztán csend lett. Csak a lélegeztetőgépek halk zúgása hallatszott be az ajtó résein. Aznap este minden megváltozott. Addig azt hittem, az életünk kiszámítható: anyám főzött nekünk húslevest vasárnaponként, Éva mindig mindent jobban tudott nálam, én pedig próbáltam megfelelni mindenkinek. De most… most minden darabokra hullott.

Az orvos végül kijött. – Katalin néni állapota kritikus. Az éjszaka döntő lesz. Ha szeretnének bemenni hozzá, most megtehetik.

Éva remegett. – Menj be te először – mondta halkan.

Bementem. Anyám arca sápadt volt, szeme csukva, keze hideg. Leültem mellé, és először életemben nem tudtam mit mondani neki. Csak fogtam a kezét.

Aztán valami furcsa nyugalom szállt rám. Eszembe jutottak gyerekkorom estéi, amikor anyám betakargatott és imádkozott velem: „Istenem, vigyázz ránk!” Most én mondtam ki ezt a mondatot, halkan, remegő hangon.

– Istenem, vigyázz ránk! Ne vedd el tőlem az anyámat!

Kint Éva sírt. Amikor kijöttem, egymás karjába borultunk. – Nem tudom mit csinálok nélküle – zokogta.

– Imádkozzunk együtt – mondtam neki. Éva mindig szkeptikus volt a hittel kapcsolatban. Apánk halála után eltávolodott mindentől, ami reményt adhatott volna neki. Most mégis bólintott.

Ott, azon a rideg folyosón, két felnőtt nő összekulcsolta a kezét és együtt mondta: „Mi Atyánk…”

Az éjszaka lassan telt. Az emlékek kavarogtak bennem: ahogy anyám nevetett a kertben, ahogy veszekedtünk azon, hogy túl sok sót tett a levesbe, ahogy egyszer azt mondta: „Anna, soha ne veszítsd el a hited!” Akkor csak legyintettem rá. Most viszont minden szava visszhangzott bennem.

Hajnali háromkor az orvos újra kijött. – Stabilizáltuk az állapotát. Még nincs túl a veszélyen, de van remény.

Éva rám nézett könnyes szemmel. – Szerinted tényleg segített az imádság?

Nem tudtam válaszolni. Csak azt éreztem: valami történt bennünk is. Mintha egy láthatatlan kéz tartott volna össze minket azon az éjszakán.

A következő napokban felváltva ültünk anyánk ágya mellett. A család többi tagja is jött-ment: Zsolt bátyám hozott meleg teát, Marika nagynéném süteményt sütött. Mindenki próbált segíteni valahogy – de közben régi sérelmek is előjöttek.

Egy este Zsolt nekiesett Évának:
– Te sosem törődtél anyával igazán! Mindig csak magaddal foglalkoztál!

Éva felpattant:
– Ezt hogy mondhatod?! Én ápoltam hónapokig! Te meg csak akkor jössz, ha baj van!

Én közéjük álltam:
– Elég! Most nem egymás ellen kell harcolnunk! Anyának ránk van szüksége!

Csend lett. Mindannyian tudtuk: igazam van. De a feszültség ott maradt köztünk.

Az egyik délután anyám magához tért. Gyenge volt, de rám mosolygott.
– Anna… itt vagy?
– Itt vagyok, anya! – sírtam örömömben.
– Ne sírj… minden rendben lesz.

Aznap este újra együtt imádkoztunk Évával anyám ágya mellett. Már nem csak érte szólt az ima – hanem értünk is. Hogy megbocsássunk egymásnak, hogy újra család lehessünk.

Anyám lassan felépült. Hazavittük, és minden vasárnap együtt ebédeltünk újra – néha veszekedtünk is persze, de már másképp. Tudtuk: bármilyen nehéz is az élet, ha összetartunk és hiszünk valamiben – akár csak egymásban –, akkor van remény.

Most is gyakran eszembe jut az a novemberi éjszaka a kórházban. Vajon tényleg az ima segített? Vagy csak mi változtunk meg attól, hogy végre őszintén fordultunk egymás felé?

Mit gondoltok? Tényleg lehet hinni abban, hogy az imádság ereje összetart egy családot? Vagy csak mi magunk vagyunk azok, akik képesek vagyunk csodát tenni egymásért?