Imádság a sötétségben: Egy férj harca a reményért felesége betegsége idején

– Ne hagyj itt! – kiáltottam Eszter után, miközben a mentősök már a hordágyra fektették. A konyha padlóján feküdt, arca sápadt volt, szemei üvegesek. A gyerekek, Dóri és Marci, az ajtófélfába kapaszkodva sírtak. Az egész lakásban dermedt csend honolt, csak a mentősök sürgölődése törte meg a némaságot.

Aznap este minden megváltozott. Egy átlagos csütörtöknek indult: Eszter vacsorát főzött, én a híreket néztem, a gyerekek a leckéjüket írták. Aztán egy pillanat alatt minden összeomlott. Az orvosok a kórházban csak annyit mondtak: „A felesége állapota súlyos. Egyelőre nem tudunk biztosat mondani.”

Hazamentem, de nem tudtam aludni. A lakás üres volt Eszter nélkül. A gyerekek csendben sírtak a szobájukban. Leültem az ágy szélére, és először életemben igazán imádkoztam. Nem csak úgy, mint amikor gyerekként elhadartam egy Miatyánkot lefekvés előtt, hanem minden erőmmel, minden félelmemmel és reményemmel együtt.

– Istenem, ne vedd el tőlem Esztert! – suttogtam. – Nem tudom, hogy élnék nélküle…

Másnap reggel anyám jött át segíteni. Ő mindig erős volt, de most láttam rajta is a félelmet. – Imádkozzunk együtt – mondta halkan, és leült mellém a konyhaasztalhoz. Dóri is odajött, kis kezét az enyémbe csúsztatta.

A napok összefolytak. Minden reggel bementem a kórházba, ahol Eszter mozdulatlanul feküdt az intenzíven. Az orvosok csak annyit mondtak: „Várnunk kell.” A családtagok jöttek-mentek, mindenki próbált segíteni, de senki sem tudott igazán megnyugtatni.

Egyik este Marci odajött hozzám:
– Apa, ugye anya hazajön?
– Igen, kisfiam – hazudtam könnyes szemmel –, anya erős.

De magamban rettegtem. Mi lesz velünk nélküle? Hogy fogom felnevelni két gyereket? Hogy fogom elviselni az ürességet?

A templom csendje vonzott magához. Egyik délután bementem, leültem hátul egy padba. Az atya odalépett hozzám:
– Látom, nagy terhet hordozol.
– A feleségem… – kezdtem, de elcsuklott a hangom.
– Imádkozzunk együtt – mondta.

Az imádság közben valami történt bennem. Nem múlt el a fájdalom, de mintha valaki átölelt volna. Mintha valaki azt mondta volna: „Nem vagy egyedül.”

A következő napokban minden reggel és este imádkoztam. Néha hangosan, néha csak magamban. A gyerekek is csatlakoztak hozzám. Dóri egyszer azt mondta:
– Apa, ha együtt imádkozunk, anya biztosan jobban lesz.

Az orvosok végül találtak valamit: egy ritka autoimmun betegség támadta meg Eszter szervezetét. Elkezdtek egy új kezelést. Minden nap reménykedtem, minden nap féltem.

Közben a családunkban is feszültségek támadtak. Az apósom szerint hibáztam valamiben:
– Többet kellett volna pihennie! Miért engedted ennyit dolgozni?
– Nem tudtam… – válaszoltam dühösen és bűntudattal.

A testvérem is aggódott:
– Mi lesz veletek, ha Eszter nem gyógyul meg?
– Nem tudom… – sóhajtottam.

A munkahelyemen is egyre nehezebb lett helytállni. Főnököm, Zoltán megértő volt:
– Menj csak haza időben, most a családod fontosabb.
De tudtam, hogy nem tarthat örökké ez az állapot.

Hetek teltek el így. Egyik reggel csörgött a telefonom: a kórházból hívtak.
– Jöjjön be, Eszter magához tért.

A szívem majd kiugrott a helyéről. Berohantam hozzá. Ott feküdt az ágyon, gyenge volt és sápadt, de rám mosolygott.
– Sanyi… – suttogta.
– Itt vagyok – mondtam könnyes szemmel –, nem hagylak el.

Aznap este újra imádkoztam. De most már nem csak kértem Istentől valamit – hálát is adtam.

Eszter lassan javult. A gyerekek újra nevettek otthon. A családunk összetartott – még akkor is, ha néha vitáztunk vagy hibáztunk egymás előtt.

Most már tudom: az imádság nem csodát tesz, hanem erőt ad ahhoz, hogy kibírjuk a legnehezebb időket is.

Néha még mindig félek attól, hogy elveszíthetem Esztert. De most már tudom: nem vagyok egyedül ebben a harcban.

Ti mit tennétek a helyemben? Hisztek abban, hogy az imádság tényleg segíthet átvészelni a legnehezebb napokat is?