Imádság a viharban: Egy örökség árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem, Gábor! – Ágnes hangja visszhangzott a nappaliban, mintha minden bútor, minden régi családi fénykép is kiáltott volna vele együtt. Az asztalon ott feküdt apánk végrendelete, a sarkánál már gyűrött, mintha maga is szenvedne attól, amit okozott.

Álltam ott, a régi szőnyegen, amit még anyánk választott ki valamikor a kilencvenes években, és nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc volt, a kezem ökölbe szorult. Nem akartam ezt. Nem akartam harcolni a húgommal. De az örökség – a ház, ahol felnőttünk, a kis balatoni nyaraló, apánk óragyűjteménye – mindez most elválasztott minket.

– Ági, kérlek… – próbáltam halkan, de ő csak legyintett.

– Mindig te voltál az első! Mindig neked kedveztek! Most is! – sírt már, de a könnyei dühösek voltak, nem szomorúak.

Azt hittem, a gyász majd közelebb hoz minket egymáshoz. Hogy együtt sírunk majd apánk temetésén, és egymásba kapaszkodunk. Ehelyett minden nap egy újabb csata lett. Anyám csak ült a sarokban, némán, mintha már nem is lenne része ennek a világnak.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban a veszekedést. Vajon tényleg én vagyok az önző? Tényleg csak magamra gondolok? Vagy Ági az, aki nem látja be, hogy apánk mindkettőnket szeretett?

Aztán eszembe jutottak azok az esték gyerekkoromból, amikor anyám imádkozni tanított. Akkoriban csak mondtam a szavakat, mert azt kellett. Most viszont szükségem volt rájuk. Felültem az ágyban, összekulcsoltam a kezem.

– Istenem, adj békét nekünk! Segíts megbocsátani! – suttogtam.

Másnap reggel korábban keltem. Anyám már a konyhában ült egy csésze teával. Megöleltem. – Anya, mit csináljunk? – kérdeztem halkan.

– Imádkozzatok egymásért – mondta fáradtan. – Az apátok ezt akarná.

Ági napokig nem szólt hozzám. A házban csend volt, csak az órák kattogása hallatszott. Minden este imádkoztam. Néha dühösen, néha kétségbeesetten. Nem történt semmi látványos változás – nem lettünk hirtelen barátok újra –, de valami bennem lassan megváltozott. Már nem akartam mindenáron igazat adni magamnak. Már nem akartam nyerni.

Egyik este Ági bejött a szobámba. Megállt az ajtóban.

– Gábor… beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Leült mellém az ágyra.

– Sajnálom… – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Félek attól, hogy elveszítelek téged is. Mint apát.

Megfogtam a kezét. – Én is félek – mondtam őszintén. – De nem akarom, hogy az örökség elválasszon minket.

Sokáig csak ültünk ott csendben. Aztán elkezdtünk beszélgetni: arról, hogy mit jelent nekünk ez a ház; hogy mennyi emlék köt ide; hogy mennyire fáj apánk hiánya.

Nem oldódott meg minden egy csapásra. Az ügyvédhez még el kellett mennünk együtt; még voltak viták arról, ki mit kapjon; de már nem volt bennünk annyi harag. Minden este együtt imádkoztunk anyával és Ágival. Néha csak csendben ültünk egymás mellett, néha hangosan mondtuk ki a fájdalmunkat.

Az utolsó tárgyalás után Ági átölelt.

– Köszönöm, hogy nem adtad fel – suttogta.

Hazafelé menet néztem a várost: az embereket a villamoson, az esőtől fényes járdát. Arra gondoltam: mennyi család esik szét ilyen helyzetekben? Hány testvér nem beszél egymással évekig egy ház vagy egy festmény miatt?

Most már tudom: nem az örökség számít igazán. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak és újrakezdeni.

Vajon hányan vagyunk még így ezzel? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok imádkozni azokért is, akik megbántanak?