Imádság a viharfelhők alatt – Egy magyar család története

– Miért pont most, anya? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a bögrét. Az eső dobolt az ablakon, mintha csak a szívemben tomboló vihart akarta volna visszhangozni. Anyám szeme vörös volt a sírástól, apám pedig némán bámult ki az ablakon, mintha ott keresné a választ mindenre.

– Gergő, nem tudjuk tovább együtt folytatni – mondta végül anyám, és a hangja olyan törékeny volt, mint egy régi porceláncsésze. – Próbáltuk, de…

– De mi lesz velem? – szakadt ki belőlem a kétségbeesés. Tizenhét éves voltam, épp érettségi előtt, és most úgy éreztem, minden, amit biztosnak hittem, darabokra hullik.

Apám felállt, odajött hozzám, de nem tudott mit mondani. Csak megsimogatta a vállam, aztán kiment a szobából. Anyám könnyeit törölgette, én pedig ott maradtam egyedül a gondolataimmal.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és próbáltam megérteni, miért történik mindez velünk. A barátaim családjaiban is voltak veszekedések, de sosem gondoltam volna, hogy nálunk is eljön ez a pillanat. Az egész házban feszültség vibrált; minden szó, minden mozdulat fájt.

Másnap reggel apám már nem volt otthon. Csak egy cetlit hagyott: „Szeretlek, Gergő. Hívj, ha beszélni akarsz.” A kezem remegett, amikor elolvastam. Anyám csendben készítette a reggelit, de egyikünk sem szólt egy szót sem.

Az iskolában próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De Zsófi, a legjobb barátom rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdezte halkan az udvaron.

– Elválnak – suttogtam. – Nem tudom, mit csináljak.

Zsófi átölelt. – Tudod, hogy mindig itt vagyok neked.

De hiába volt ott Zsófi vagy más barátok, valahogy mégis egyedül éreztem magam. Este anyám sírását hallottam a szobájából. Apám hiánya minden sarokban ott lappangott.

Egyik este nagymamám hívott fel. Mindig is közel álltunk egymáshoz; ő volt az egyetlen, akihez bármikor fordulhattam.

– Gergőm, gyere át hozzám holnap délután – mondta kedvesen. – Sütök neked túrós batyut.

Másnap iskola után átmentem hozzá. A lakásban meleg illatok terjengtek; a régi falióra halkan ketyegett. Leültünk az asztalhoz, és nagymama megszorította a kezem.

– Tudom, nehéz most minden – mondta halkan –, de hidd el, nem vagy egyedül. Amikor én fiatal voltam, nekem is voltak ilyen időszakaim. Tudod, mi segített?

Megráztam a fejem.

– Az ima – mosolygott rám gyengéden. – Amikor már senkihez nem tudtam fordulni, csak Istenhez beszéltem. Próbáld ki te is.

Hazafelé menet sokat gondolkodtam ezen. Nem voltam különösebben vallásos; templomba is csak karácsonykor mentünk. De azon az éjszakán, amikor újra nem jött álom a szememre, csendben összekulcsoltam a kezem.

– Istenem… ha tényleg hallasz engem… kérlek, segíts! Nem tudom, mit tegyek…

Nem történt semmi látványos. Nem villant fel fény az égen, nem hallottam hangokat. De valahogy mégis megkönnyebbültem. Mintha valaki meghallgatott volna.

Innentől kezdve minden este imádkoztam egy kicsit. Nem kértem csodát; csak erőt ahhoz, hogy kibírjam ezt az időszakot. És lassan változni kezdett valami bennem.

Anyámmal többet beszélgettünk. Egyik este leült mellém.

– Sajnálom, hogy ezt kell átélned – mondta könnyes szemmel. – De szeretlek téged, és mindig itt leszek neked.

Megöleltem őt. Éreztem, hogy ő is szenved; nem csak én vagyok áldozat ebben a történetben.

Apámmal is találkoztam néha hétvégente. Elmentünk sétálni a Városligetbe vagy csak ültünk egy padon és hallgattuk egymást. Egy alkalommal azt mondta:

– Gergő, néha az élet olyan döntések elé állít minket, amiket nem akarunk meghozni… De attól még szeretlek téged ugyanúgy.

A hitem lassan megerősödött bennem. Már nem azért imádkoztam, hogy minden legyen újra olyan mint régen; hanem azért, hogy elfogadjam azt, ami van – és megtaláljam benne a jót.

Az érettséginél anyám és apám is ott ültek a nézőtéren – külön-külön –, de mindketten rám mosolyogtak büszkén. Tudtam: bármi is történt köztünk, ők mindig szeretni fognak.

Most már tudom: néha nem az számít, hogy minden tökéletes legyen körülöttünk. Hanem az, hogy megtaláljuk magunkban az erőt – akár imában is –, hogy továbbmenjünk.

Ti mit gondoltok? Volt már olyan helyzet az életetekben, amikor csak a hit adott erőt? Vagy amikor úgy éreztétek: teljesen egyedül vagytok?