Imádság a viharfelhők alatt: Hogyan találtam erőt a hitben, amikor a családunk széthullani látszott

– Nem érdekel, hogy mit mondtok, nekem most kell a pénz! – csattant fel Gergő hangja, miközben az asztalnál ültünk, és anyám remegő kézzel törölgette a szemüvegét. Apám arca sápadt volt, mint a fal, én pedig csak ültem ott, mintha valaki kitépte volna alólam a széket.

A szülői házban nőttünk fel mindketten, Gergővel. A kertben játszottunk, ott tanultam meg biciklizni, ott sírtam először szerelmi bánat miatt. Most viszont úgy tűnt, mindez semmit sem számít. Gergő bejelentette: eljegyezte Katát, de nincs pénzük albérletre, ezért követeli a ház rá eső részét.

– Gergő, ezt nem lehet így… – próbálta apám higgadtan, de öcsém félbeszakította.
– Dehogynem! Nekem is jár! Vagy adjátok el a házat, vagy fizessétek ki a részemet! – mondta, és az asztalra csapott.

Anyám sírni kezdett. Én csak néztem Gergőt, mintha nem is ő lenne az öcsém. Az a fiú, akivel együtt építettünk bunkert a kert végében. Most idegen volt.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben apám hangját hallottam a nappaliból: „Nem tudom, mit tegyünk, Marika. Nincs ennyi pénzünk.” Anyám csak hüppögött.

Másnap reggel Gergő már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott: „Ha meggondoltátok magatokat, hívjatok.”

A következő hetekben minden nap veszekedés volt. Apám számolgatott: „Ha eladjuk a házat, hova megyünk? A nyugdíjunkból nem futja albérletre.” Anyám csendben főzte a levest, de már nem énekelt közben. Én pedig próbáltam közvetíteni – hiába.

Egy este, amikor már mindenki aludt, leültem az ágy szélére és összekulcsoltam a kezem. Gyerekkoromban sokat imádkoztam, de most évek óta először szóltam Istenhez:

„Uram, kérlek, adj erőt! Segíts megérteni Gergőt! Ne engedd, hogy széthulljon a családunk!”

Másnap reggel valami megváltozott bennem. Nem lett könnyebb – de mintha egy kis fény gyúlt volna bennem. Elhatároztam: beszélek Gergővel. Felhívtam.

– Szia, Gergő. Találkozhatnánk? – kérdeztem remegő hangon.
– Minek? – vágta rá.
– Csak… szeretnélek látni.

A Duna-parton találkoztunk. Gergő fáradtnak tűnt.
– Miért vagy ilyen makacs? – kérdeztem halkan.
– Mert elegem van abból, hogy mindig én vagyok a kisebbik! Neked mindent megengedtek! Neked fizették az egyetemet! Nekem meg most sincs semmim! – tört ki belőle.

Meglepődtem. Soha nem beszélt erről.
– Gergő… én nem tudtam…
– Persze hogy nem! Mindenki csak magával törődik ebben a családban!

Hazamentem és újra imádkoztam. Most már nem csak magamért – Gergőért is. Hogy találjon békét. Hogy ne haragudjon ránk.

A következő napokban próbáltam beszélni anyámmal is.
– Anya, szerinted tényleg igazságtalanok voltunk vele?
Anyám csak sírt.
– Nem tudom… Talán… De hát mindig azt akartuk, hogy boldogok legyetek.

Apám egyre csendesebb lett. Egy este leült mellém:
– Látod, fiam… Az ember azt hiszi, mindent jól csinál. Aztán egyszer csak összeomlik minden.

A pénzügyi helyzetünk egyre rosszabb lett. A számlák gyűltek, apám egészsége romlott. Egyik este mentőt kellett hívni hozzá – magas vérnyomás. Aznap éjjel újra imádkoztam:
„Uram, kérlek… Ne engedd elveszíteni apámat is!”

Gergő csak hetekkel később jelentkezett újra. Egy este becsöngetett – Kata is vele volt.
– Beszélni szeretnék – mondta halkan.
Leültünk az asztalhoz. Gergő szemében könnyek csillogtak.
– Sajnálom… Nem akartam ezt… Csak annyira félek… Félek attól, hogy sosem lesz saját otthonom… Félek attól is, hogy elveszítelek titeket…
Anyám átölelte őt. Apám csak bólintott.
– Megoldjuk együtt – mondta csendesen.

Végül kompromisszum született: Gergő és Kata beköltözhettek a ház egyik szobájába egy időre. Segítettünk nekik munkát találni, ők pedig segítettek nekünk a ház körül. Nem volt tökéletes – de újra együtt voltunk.

Azóta minden este imádkozom. Nem azért, hogy minden könnyű legyen – hanem hogy legyen erőm szeretni akkor is, amikor fáj.

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg mindent megtettem? Lehetett volna másképp? Ti mit tettetek volna az én helyemben?