Imádság a viharon át – Egy nagymama vallomása

– Mama, mikor jön vissza anya? – kérdezte Zsófi, miközben a vihar dobolta az ablakot, és a villámok fényében láttam, hogy a kisfiú, Marci is remegve bújik közelebb hozzám. A szívem összeszorult. Nem tudtam válaszolni. Nem tudtam, hogy visszajön-e egyáltalán.

Aznap este, amikor Eszter, a lányom, becsapta maga mögött az ajtót, csak annyit mondott: „Nem bírom tovább, anya. Vigyázz rájuk!” És elment. Azóta sem hívott, nem írt. Az unokáim rám maradtak, két kis lélek, akik nem értették, mi történik körülöttük. Én pedig ott álltam a sötét konyhában, egyedül a gondolataimmal és a félelmeimmel.

Az első napokban próbáltam erős lenni. Reggelente kakaót főztem nekik, uzsonnát csomagoltam az óvodába és iskolába, este mesét olvastam. De amikor elaludtak, rám tört a kétségbeesés. Vajon hol van Eszter? Miért hagyta itt őket? Mit mondjak nekik, ha újra kérdezik?

Egyik este, amikor már azt hittem, nem bírom tovább, leültem az ágy szélére és imádkozni kezdtem. Nem vagyok templomba járó asszony, de most úgy éreztem, csak Isten segíthet. – Uram, adj erőt! – suttogtam. – Mutasd meg az utat! Ne hagyd, hogy ezek a gyerekek szenvedjenek miattunk!

Másnap reggel Marci lázas lett. A háziorvos azt mondta, valószínűleg csak vírus, de én rettegtem. Egyedül voltam minden felelősséggel. Aztán jött a telefonhívás: az iskola igazgatója hívott be beszélgetésre Zsófi magatartása miatt. Ott ültem vele szemben, és próbáltam magyarázkodni: „Most nehéz időszakon megyünk keresztül…”

A faluban hamar elterjedt a hír. A boltban összesúgtak mögöttem: „Láttad? Eszter otthagyta a gyerekeit…” Volt, aki segíteni akart – Margit néni hozott levest –, de voltak, akik csak bámultak vagy ítélkeztek. Éreztem a tekinteteket a hátamon.

Egy este Zsófi sírva fakadt: – Mama, én rossz gyerek vagyok? Azért ment el anya? – Megöleltem őt, és próbáltam nyugtatni: – Nem te vagy az oka semminek! Anya most beteg belül… De szeret téged! – Közben magamban újra imádkoztam: „Istenem, adj nekem szavakat!”

Hetek teltek el így. Minden nap újabb próbatétel volt. Volt olyan este, amikor csak ültem a konyhaasztalnál és néztem a mécses fényét. Eszembe jutottak anyám szavai: „Ha baj van, imádkozz! Az ima nem old meg mindent, de erőt ad.” És tényleg így volt. Minden este elmondtunk egy Miatyánkot együtt a gyerekekkel. Zsófi először csak motyogott, de később már ő kérte: – Mama, imádkozzunk Eszterért!

Egy vasárnap reggel kopogtak az ajtón. Eszter állt ott megtörten, karikás szemekkel. Nem szólt semmit, csak sírt. Zsófi odarohant hozzá: – Anya! – Eszter magához ölelte őket. Én csak álltam ott némán.

Később leültünk hármasban a konyhában. Eszter remegő hangon mondta: – Sajnálom… Nem bírtam tovább… Összeomlottam… Segítségre van szükségem…

Nem volt könnyű megbocsátani neki. Haragudtam rá, amiért magukra hagyta a gyerekeket – rám is –, de láttam rajta: tényleg beteg volt belül. Elment pszichológushoz, elkezdett dolgozni magán. A gyerekek lassan megnyugodtak.

Azóta is minden este együtt imádkozunk. Már nem csak kérünk Istentől, hanem hálát is adunk azért, hogy együtt lehetünk.

Sokszor gondolkodom azon: mi lett volna velünk hit és ima nélkül? Honnan lett volna erőm végigcsinálni ezt az egészet? Vajon hány nagymama él át hasonlót ma Magyarországon?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Hiszitek-e, hogy az ima tényleg segíthet?”