Imádság és béke: Egy meny története az anyósával
– Már megint nem úgy csináltad, ahogy mondtam, Zsuzsa! – csattant fel Margit néni hangja a konyhában, miközben a húsleves fölött álltunk. A kanál remegett a kezemben, ahogy próbáltam lenyelni a dühöt. Az ablakon túl szürke eső verte az udvart, mintha az ég is együtt sírna velem.
Már három éve laktunk együtt a férjemmel, Gáborral és az anyósommal, Margit nénivel egy régi, kétszobás panelban Újpesten. Amikor Gáborral összeköltöztünk, azt hittem, majd minden rendben lesz – hiszen szeretjük egymást, és csak átmeneti megoldás lesz ez a közös élet. De Margit néni mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan mosok, még abba is, hogyan beszélek Gáborhoz. Néha úgy éreztem, mintha nem is feleség lennék, hanem egy rossz alkalmazott.
Aznap délután különösen nehéz volt. Margit néni egész délelőtt kritizált: „A rántás túl barna lett!”, „A függönyt is le kéne már mosni!”, „Gábor szereti a rendet, Zsuzsa, ezt tudhatnád!” Gábor ilyenkor mindig elbújt a számítógép mögé vagy elment sétálni. Egyedül maradtam Margit nénivel és a saját tehetetlenségemmel.
Aztán egyszer csak kiborultam. – Miért nem vagy soha elégedett velem? – kérdeztem halkan, de remegő hangon. Margit néni rám nézett, szeme szikrázott. – Mert nem úgy csinálod, ahogy én szoktam! – vágta rá. – Ez az én házam!
Aznap este bezárkóztam a fürdőbe. A csempére támasztottam a homlokom és sírtam. Úgy éreztem, nincs kiút ebből az örökös harcból. Eszembe jutottak anyukám szavai: „Zsuzsikám, ha nagyon nehéz, imádkozz! Az ima segít.” Régóta nem imádkoztam igazán. De most összekulcsoltam a kezem és halkan suttogtam: „Istenem, adj türelmet! Segíts meglátni Margit néniben is az embert!”
Másnap reggel valami megváltozott bennem. Nem lett könnyebb – Margit néni ugyanúgy morgott –, de én már nem válaszoltam vissza ingerülten. Próbáltam meghallgatni őt. Amikor panaszkodott a fájó lábára, leültem mellé és megmasszíroztam. Amikor mesélni kezdett a régi időkről, figyeltem rá.
Egy este Gábor későn jött haza. Margit néni idegesen járkált fel-alá. – Biztos valami baja van! – mondta aggódva. Akkor először láttam rajta félelmet. Leültem mellé és megfogtam a kezét. – Ne aggódjon, Margit néni, Gábor tud vigyázni magára – mondtam halkan.
Aznap este együtt imádkoztunk Gáborért. Margit néni először csak motyogott valamit maga elé, de aztán egyre hangosabban mondta: „Istenem, vigyázz a fiamra!” Akkor értettem meg: ő sem gonosz vagy rosszindulatú – csak félti azt az egyetlen fiát, aki mindene.
Az imádságok lassan közelebb hoztak minket egymáshoz. Nem lettünk legjobb barátnők – de már nem voltunk ellenségek sem. Egy reggel Margit néni rám mosolygott: – Köszönöm, hogy segítesz nekem, Zsuzsa.
A családi ebédek is mások lettek. Már nem szólt bele mindenbe; ha mégis kritizált valamit, próbáltam humorral kezelni. Egy alkalommal odasúgta: – Tudod, Zsuzsa, én is sokat veszekedtem az anyósommal…
Gábor is észrevette a változást. Egy este átölelt: – Köszönöm, hogy ilyen türelmes vagy anyuval. Tudom, nem könnyű vele.
Persze voltak visszaesések is. Egy karácsonyi vacsorán Margit néni megjegyezte: – Az én töltött káposztám azért jobb volt… De már nem fájt annyira ez a mondat. Csak mosolyogtam és azt mondtam: – Majd jövőre együtt főzzük!
A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor Margit néni beteg lett. Hirtelen minden apró sérelem eltörpült. Ott ültem az ágya mellett a kórházban és fogtam a kezét. Imádkoztam érte – most már teljes szívvel.
Amikor hazajöttünk a kórházból, Margit néni csendesebb lett. Egy este megsimogatta az arcomat: – Zsuzsa, te olyan jó vagy hozzám… Bocsáss meg nekem mindenért!
Sírtunk mindketten.
Most már tudom: az ima nem old meg mindent varázsütésre, de segít másképp látni a világot és az embereket magunk körül.
Néha még mindig nehéz vele – de már tudom: mindannyian sebezhetőek vagyunk és mindannyian vágyunk egy kis szeretetre.
Vajon hányan élnek még így Magyarországon anyóssal-mennyel egy fedél alatt? És vajon hányan találnak békét egymás mellett? Ti mit tennétek a helyemben?