„Írd át mindent a nevemre! Miért hittél neki? Ő csak becsap!” – Harcom az otthonomért, a lányomért és a méltóságomért, miután a férjem elárult

„Írd át mindent a nevemre! Miért hittél neki? Ő csak becsap!” – ordította Gábor, miközben az asztalra csapott, hogy még a porcelán csészék is összekoccantak. A konyha ablakán túl már sötétedett, de bennem csak most kezdett igazán besötétedni minden. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Ott álltam, remegő kézzel, és próbáltam felfogni, hogy az a férfi, akivel tizenöt éve együtt élek, most úgy néz rám, mintha ellensége lennék.

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan, de a hangom elhalt. – Nem akarok veszekedni. Csak érteni szeretném, mi történik.

– Az történik, hogy mindent el akarsz venni tőlem! – vágta rá dühösen. – A házat, a lányomat… Mindenemet!

A lányom, Lilla, ott ült a szobájában, és biztosan mindent hallott. Tizenkét éves volt akkor, és már túl sokat látott abból, amit egy gyereknek soha nem lenne szabad. Aznap este végleg elvesztettem az illúzióimat.

Minden egy hónappal korábban kezdődött. Egy szombat reggel Gábor telefonja pittyegett. Véletlenül megláttam egy üzenetet: „Hiányzol. Mikor találkozunk újra?” Egy női név: Zsuzsa. A gyomrom görcsbe rándult. Először tagadott mindent, aztán dühös lett rám, hogy „kémkedek” utána. De a hazugságok egyre csak szaporodtak.

Aztán jött az igazi árulás: Gábor anyja, Marika néni – akit mindig második anyámnak tekintettem –, egyik este félrehívott.

– Kati, ne haragudj Gáborra – mondta halkan. – Férfiak néha hibáznak. De gondolj Lillára! Ne csinálj botrányt…

Ott álltam a konyhában, és úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a házban. Mindenki azt várta tőlem, hogy hallgassak, tűrjek, és ne borítsam fel a családi békét. De én már nem bírtam tovább.

Amikor végül kimondtam: „El akarok válni”, Gábor arca eltorzult.

– Csak azért mondod ezt, mert az ügyvéded telebeszélte a fejed! – vádolt meg. – Tudom jól, hogy Éva (az ügyvédem) csak pénzt akar belőled kiszedni!

A következő hetekben minden nap egy harc volt. Gábor hol könyörgött, hol fenyegetett. Volt, hogy sírva kérte: „Ne vedd el tőlem Lillát!” Máskor meg azt kiabálta: „Úgyis mindenki nekem ad igazat!”

A legfájdalmasabb az volt, amikor Lilla középre került. Egyik este odajött hozzám:

– Anya… Apa azt mondta, ha vele maradok, akkor nem kell elköltöznöm innen… De én veled is akarok lenni! Miért kell ezt csinálnotok?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt és sírtam vele együtt.

A házunk – ez a régi pesti polgári lakás – volt az egyetlen biztos pont az életemben. A szüleim halála után örököltem egy kis pénzt, abból vettük meg közösen Gáborral. Most viszont ő azt akarta, hogy írjak alá mindent: „Írd át mindent a nevemre! Neked úgyis lesz hová menned!”

Az ügyvédem szerint jogilag minden rendben van – de Gábor családja befolyásos volt a kerületben. Egyik nap Marika néni megjelent nálam két tanúval:

– Kati, gondold meg jól! Ha most nem egyezel bele abba, amit Gábor kér, nagyon rosszul járhatsz…

A barátnőim közül is voltak, akik azt mondták: „Ne harcolj! Úgysem nyerhetsz ellene.” Mások viszont bátorítottak: „Kati, ne hagyd magad! Ez a te otthonod is!”

Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Feküdtem az üres ágyban és hallgattam Lilla halk szuszogását a másik szobából. Néha úgy éreztem, feladom. De aztán eszembe jutott anyám arca: „Soha ne engedd, hogy mások döntsenek helyetted!”

A bírósági tárgyalás napján remegő kézzel fogtam Lilla kezét. Gábor ügyvédje kemény volt:

– Az én ügyfelem mindent biztosított önnek: lakhatást, anyagiakat… Miért akarja elvenni tőle a gyereket és a házat?

Éva rám nézett bátorítóan:

– Kati, mondd el az igazat!

Ott álltam a bíró előtt és kimondtam mindent: a hűtlenséget, a fenyegetéseket, azt is, hogy mennyire félek elveszíteni Lillát és az otthonomat.

A döntés hetekkel később jött meg: közös felügyelet Lilla felett, de a lakásban maradhatok vele addig, amíg nagykorú nem lesz. Gábor dühösen távozott a tárgyalóteremből.

Azóta eltelt fél év. Még mindig nehéz minden nap felkelni és újra hinni abban, hogy lehet boldogabb élet is. Lilla néha csendesebb lett, de már többet mosolyog.

Néha azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Megérte-e harcolni az otthonomért és önmagamért? Vagy csak még több sebet okoztam magunknak?

Ti mit tennétek az én helyemben? Harcolnátok vagy inkább engednétek?