Játékok ára: Egy apa küzdelme a bűntudattal és megbocsátással
– Lili! Azonnal gyere ide! – kiáltottam, miközben remegő kézzel tartottam a banki értesítést. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A nappali sarkában álltam, a telefonom képernyőjén ott virítottak a tranzakciók: 49 990 forint, 19 990 forint, 9 990 forint – mindössze egyetlen este alatt.
Lili apró léptekkel közeledett, a pizsamája ujját gyűrögette. A szemeiben félelem csillogott, de még nem tudta, mi vár rá. – Igen, apa? – kérdezte halkan.
– Meg tudod magyarázni ezt? – mutattam felé a telefont. – Ezeket te csináltad?
A kislányom lehajtotta a fejét. – Én csak… azt hittem, hogy az csak játékpénz… – suttogta.
Abban a pillanatban minden haragom elpárolgott, helyét valami mély, szúró bűntudat vette át. Hogy lehet, hogy nem magyaráztam el neki soha, mi az a valódi pénz az interneten? Hogy lehet, hogy ennyire nem figyeltem oda rá?
Aznap este nem aludtam. A feleségem, Zsuzsa próbált nyugtatni. – Radu, ez nem csak Lili hibája. Mi sem voltunk elég óvatosak. Nem állítottunk be jelszót, nem beszéltünk vele erről… – mondta halkan.
De én csak ültem az ágy szélén, és újra meg újra végiggondoltam: hol rontottam el? Miért nem vettem észre korábban, hogy Lili mennyit játszik? Hogy mennyire magányos néha az iskolában, és hogy az online világban keres barátokat?
Másnap reggel Lili csendben reggelizett. Nem mert rám nézni. Aztán egyszer csak megszólalt:
– Apa… nagyon sajnálom. Vissza tudod csinálni?
A hangja olyan törékeny volt, hogy majdnem elsírtam magam. – Nem tudom, kicsim – feleltem őszintén. – De megpróbálom.
Elindultam a bankba, telefonáltam az ügyfélszolgálatoknak, írtam az online játék fejlesztőinek. Mindenhol ugyanazt mondták: „Sajnáljuk, de ezek végleges tranzakciók.” A pénz elveszett.
A következő napokban Zsuzsával összevesztünk. Ő azt mondta, túl szigorú vagyok Lilihez; én azt mondtam, ő túl engedékeny. A feszültség egyre nőtt köztünk.
Egy este Lili odajött hozzám, miközben a számlákat nézegettem.
– Apa… ha nagyon rossz voltam, elköltözöl tőlünk? – kérdezte halkan.
A szívem összeszorult. Lehajoltam hozzá.
– Soha nem költöznék el miattad. Szeretlek. De most együtt kell megtanulnunk ebből valamit.
Aznap este leültünk hárman a nappaliban. Elmagyaráztam Lilinek, mi az a pénz, hogyan működik az internetes vásárlás. Megmutattam neki a bankszámlakivonatot is.
– Tudod, hány hónapig kell dolgoznom ezért a pénzért? – kérdeztem.
Lili bólintott. – Nagyon sokáig?
– Igen. És most egy ideig nem lesz új játék vagy édesség. De nem haragszom rád. Csak szeretném, ha megértenéd: minden döntésnek következménye van.
Lili sírva fakadt. Zsuzsa átölelte.
A következő hetekben együtt próbáltuk helyrehozni a dolgokat. Lili segített otthon: elmosogatott, rendet rakott a szobájában. Minden nap beszélgettünk arról, mi történt vele az iskolában vagy mit játszott volna inkább velem vagy Zsuzsával.
Egyik este Lili odabújt hozzám.
– Apa… te megbocsátottál nekem?
– Persze – válaszoltam –, de nekem is meg kell bocsátanom magamnak, amiért nem figyeltem rád eléggé.
Azóta minden este együtt vacsorázunk és beszélgetünk. A pénzt már nem kaptuk vissza – de valami mást igen: egymást.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon hány szülő jár ugyanebben a cipőben? Hányan érzik úgy, hogy elveszítették a kapcsolatot a gyerekeikkel ebben az új digitális világban? Vajon tényleg lehet mindent helyrehozni? Ti mit tennétek a helyemben?