Jogom van a boldogsághoz ötven felett is: Egy magyar nő vallomása a szerelemről és előítéletekről

– Anya, te ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Zsófi, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a teám lassan kihűlt a kezemben. A hangjában ott csengett az értetlenség, sőt, talán egy csipetnyi szégyen is. – Ötvenhét éves vagy! Mit akarsz még az élettől?

Nem tudtam rögtön válaszolni. Csak néztem a gőzölgő bögrét, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. A szívem hevesen vert, mintha bűnt követtem volna el, pedig csak annyit tettem, hogy végre mertem érezni. Mertem szeretni.

A nevem Kovács Ilona. Egy kisvárosban élek Pest megyében, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol az emberek szeretik megbeszélni mások életét. Az ötvenedik születésnapom után úgy éreztem, hogy már mindent láttam: férjem halála után magányosan neveltem fel két gyermekemet, dolgoztam a helyi könyvtárban, és minden napomat ugyanaz a rutin töltötte ki. Azt hittem, nekem már nem jár több boldogság.

Aztán egy napon megjelent Gábor. Egy régi ismerős, akit még a gimnáziumból ismertem. Azóta elvált, Budapestről költözött vissza, és gyakran járt be hozzánk könyveket kölcsönözni. Először csak beszélgettünk – irodalomról, régi időkről, arról, hogy mennyit változott a világ. Aztán egyre többször jött, néha már csak azért is, hogy lásson.

Egyik este együtt sétáltunk a Duna-parton. A naplemente narancssárga fénye megvilágította az arcát. Megfogta a kezemet. Akkor éreztem először hosszú évek után, hogy újra nő vagyok – nem csak anya, nem csak özvegy.

De ahogy közeledtünk egymáshoz, úgy nőtt bennem a félelem is. Mit fognak szólni a gyerekeim? Mit mondanak majd a szomszédok? Vajon nevetségessé válok? Egy este Zsófi váratlanul beállított hozzám.

– Anya, hallottam, hogy Gáborral láttak titeket együtt a cukrászdában. Nem gondolod, hogy ez furcsa? – kérdezte feszülten.

– Miért lenne furcsa? – próbáltam nyugodt maradni. – Jogom van boldognak lenni.

– De hát… apa alig három éve halt meg! És Gábor is… hát nem túl öregek már ehhez?

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hirtelen újra kicsinek éreztem magam, mintha valami rosszat csináltam volna. De aztán eszembe jutottak azok az esték, amikor egyedül ültem a nappaliban, és csak a csend volt a társam. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor azt kívántam, bárcsak valaki megölelne.

A fiam, András sem volt megértőbb.

– Anya, nem akarom, hogy kihasználjon! – mondta dühösen telefonon. – Az ilyen férfiak csak egy dolgot akarnak.

– András! – szóltam rá szelíden. – Gábor nem ilyen ember. Ismerem őt régóta.

– Akkor is… ez ciki! Mit fognak mondani rólad a városban?

A városban valóban beszéltek rólunk. A boltban összesúgtak mögöttem az asszonyok: „Nézd már, Ilona milyen fiatalos lett! Biztos új pasija van.” Volt, aki nyíltan odajött hozzám:

– Nem szégyelled magad? – kérdezte egyszer Marika néni a postán. – Az embernek tudnia kellene hol a helye.

Hazamentem sírva. Gábor próbált vigasztalni:

– Ilona, ne törődj velük! Az emberek mindig beszélnek.

– De mi van, ha igazuk van? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Neked kell tudnod, mi tesz boldoggá – mondta halkan.

Sokáig vívódtam magamban. Néha úgy éreztem, feladom. Talán tényleg nincs jogom újra szeretni. Talán az én időm már lejárt.

De aztán egy este Gábor elhozott egy csokor tulipánt és azt mondta:

– Ilona, én szeretlek. Nem érdekel mások véleménye. Csak az számít, hogy te mit érzel.

Akkor döntöttem el: nem hagyom többé, hogy mások szabják meg az életemet.

Lassan a gyerekeim is kezdtek megbékélni. Zsófi egyszer félve megkérdezte:

– Anya… tényleg boldog vagy vele?

– Igen – feleltem mosolyogva. – Nagyon.

Most már tudom: ötven felett is jogom van szeretni és szeretve lenni. Nem számítanak az előítéletek vagy mások rosszallása.

De vajon hányan merik ezt felvállalni Magyarországon? Hányan élnek még mindig mások elvárásai szerint? Önök mit tennének az én helyemben?