Jogom volt-e elvenni a nagyapától az unokáit? Egy apa küzdelme a fiai biztonságáért felesége halála után

– Nem akarom, hogy László még egyszer a közelükbe menjen! – kiáltottam rá anyámra, miközben a nappali sarkában álltam, remegő kézzel szorítva a telefont. A gyerekek a szobájukban játszottak, de minden hangomra összerezzentek. Anyám hangja a vonal túlsó végén halk volt és fáradt: – Gábor, ő is elvesztette a lányát. Nem vehetnéd el tőle az unokáit is…

A szívem összeszorult. Két hete temettük el Évát, a feleségemet. Egy autóbaleset, egy pillanatnyi figyelmetlenség, és minden megváltozott. Ott maradtam két kisfiammal, Marcellal és Bencével, akik még csak hat- és négyévesek voltak. Azóta minden napom egy harc: reggelente felkelni, reggelit készíteni, elvinni őket az oviba, dolgozni menni, aztán este újra összeszedni magam, hogy ne lássák rajtam a fájdalmat.

De László… Az apósom mindig is nehéz ember volt. Alkoholproblémái miatt Éva gyerekkora tele volt félelemmel és bizonytalansággal. Az utóbbi években ugyan ritkábban ivott, de sosem tudtam megbízni benne teljesen. Éva mindig azt mondta: „Apa már más ember.” De én láttam rajta, hogy mennyire fél tőle, amikor váratlanul felbukkant.

Most viszont mindenki azt várta tőlem, hogy engedjem Lászlót az unokáihoz. A temetés után odajött hozzám, könnyes szemmel: – Gábor, kérlek… legalább hadd lássam őket néha. Éva is ezt akarná.

Nem tudtam mit mondani. A gyerekeknek szükségük lenne családra, de mi van, ha László egyszer megint iszik? Ha elveszítem őket is? Ez a gondolat minden éjjel visszhangzott bennem.

A család kettészakadt. Anyám és nővérem szerint túl szigorú vagyok. – Adj neki egy esélyt! – mondta Zsuzsa. – Nem lehet örökké büntetni a múltja miatt.

De Éva bátyja, Tamás másként látta: – Gábor, jól teszed. Apám sosem változik meg igazán. Ne kockáztass!

Egyik este Marcell odabújt hozzám lefekvés előtt: – Apa, mikor jön el nagypapa Laci? Hiányzik neki anya is… – A hangja olyan ártatlan volt, hogy majdnem elsírtam magam.

Másnap László felhívott. Hallottam rajta a feszültséget: – Gábor, tudom, mit gondolsz rólam. De megváltoztam. Éva miatt… most már tényleg. Csak hadd legyek velük egy kicsit.

A hangja megremegett. Eszembe jutottak azok az esték, amikor Éva sírva mesélte el gyerekkora félelmeit. De most már ő sem volt itt, hogy megmondja, mit tegyek.

Egy hétig nem válaszoltam senkinek. A gyerekek kérdezgettek, anyám hívogatott, Zsuzsa üzeneteket írt. Egyik este Bence sírva fakadt: – Apa, miért nem jöhet el nagypapa? Rosszat csináltunk?

A bűntudat szinte összeroppantott. Vajon tényleg csak magamat védem? Vagy tényleg veszélyt jelentene László?

Végül úgy döntöttem, adok neki egy esélyt – de csak felügyelettel. Meghívtam vasárnap ebédre. Már reggel ideges voltam; minden mozdulatomban ott volt a feszültség.

László időben érkezett, tiszta ruhában, borotválkozva. A gyerekek örömmel rohantak hozzá; ő pedig letérdelt hozzájuk és átölelte őket. Láttam rajta az őszinte fájdalmat és szeretetet.

Az ebéd alatt igyekeztem figyelni minden rezdülését. Egy pillanatra sem hagytam magára a fiúkkal. László próbált beszélgetni velem is; mesélt Éváról, arról, mennyire sajnálja mindazt, amit elrontott.

– Tudom, hogy nem érdemlem meg őket – mondta halkan –, de szeretném jóvátenni… legalább most.

Az ebéd után Marcell odasúgta: – Apa, ugye jöhet még nagypapa?

Nem tudtam mit felelni. Láttam Lászlón is a reményt és a félelmet.

Azóta néha eljön hozzánk – mindig csak akkor, ha én is ott vagyok. Minden alkalommal figyelem: vajon tényleg megváltozott? Vagy csak én akarom ezt hinni?

A család továbbra is megosztott; van, aki szerint túl engedékeny vagyok, mások szerint túl szigorú. Éjszakánként még mindig azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Megvédtem a fiaimat – vagy csak újabb sebeket okoztam mindenkinek?

Néha azon kapom magam: vajon lehet-e valaha igazán jó döntést hozni ilyen helyzetben? Ti mit tennétek a helyemben?