„Jönnek a vendégek!” – Egy vidéki ház titkai és egy család árnyai

– Zsófi, vasárnap jönnek a vendégek! – Anyám hangja élesebben csengett a telefonban, mint ahogy emlékeztem. A konyhaasztalnál ültem, ujjaim görcsösen szorították a bögrét. A szívem hevesen vert, mintha valami rosszra készülődnék.

– Milyen vendégek? – kérdeztem halkan, de már tudtam a választ. Mindig ugyanazok: a nagybátyámék, a szomszéd Marika néni, talán még az unokatestvérek is.

– Hát a család! Megint együtt leszünk. Jó lesz, ugye? – Anyám próbált vidámnak tűnni, de a hangjában ott bujkált a feszültség.

Gyerekkorom óta utáltam ezeket az összejöveteleket. A falusi házban minden sarkon emlékek lapultak: apám kiabálása, anyám könnyei, a testvérem gúnyos nevetése. Mindig úgy éreztem, mintha nem tartoznék ide igazán. A többiek harsányak voltak, én csendes és visszahúzódó. Sosem tudtam megfelelni annak, amit elvártak tőlem.

Most mégis ott álltam vasárnap reggel a régi ház kapujában. A kertben már ott illatozott a frissen vágott fű, anyám a verandán sürgölődött. Amint meglátott, kitárta karját.

– Zsófikám! – ölelt magához. – Olyan régen voltál itthon.

– Tudod, miért… – suttogtam, de nem hallotta meg vagy csak nem akarta meghallani.

A konyhában már rotyogott a húsleves, az asztalon pogácsa hevert. Anyám idegesen törölgette a pultot.

– Segítsek valamiben? – kérdeztem tétován.

– Ha akarod, pucold meg a krumplit – felelte gyorsan. – De csak ha jól esik.

Aztán csend lett köztünk. Csak a kés kopogása hallatszott. Eszembe jutottak azok az esték, amikor apám részegen jött haza, anyám pedig némán tűrte. Én a szobámban sírtam, testvérem pedig mindig azt mondta: „Ne hisztizz már, Zsófi!”

Most is ott volt ő is: Gergő, a bátyám. Már az udvaron nevetett valamin Marika nénivel.

– Na nézd csak, ki jött haza! – kiáltotta be vidáman. – A városi lány!

– Szia, Gergő – mondtam halkan.

– Ne légy már ilyen savanyú! Ünnep van! – csapott hátba túl erősen.

A vendégek lassan szállingóztak be. Mindenki hozott valamit: süteményt, pálinkát, jókedvet. Csak én éreztem magam kívülállónak.

Az ebéd alatt a régi történetek kerültek elő: ki hogyan járt pórul a disznóvágáson, ki mennyit dolgozik mostanában. Anyám büszkén mesélte mindenkinek:

– Zsófi Pesten dolgozik egy nagy cégnél! Nagyon okos lány ám!

Minden szem rám szegeződött. Éreztem, ahogy elpirulok.

– És mikor lesz már unoka? – kérdezte Marika néni kacsintva.

– Hagyjuk már ezt… – motyogtam zavartan.

– Látod? Mindig ilyen volt – szólt közbe Gergő. – Soha nem tud lazítani.

A többiek nevettek. Anyám csak lesütötte a szemét.

Ebéd után kimentem az udvarra. A diófa alatt álltam, ahol gyerekként annyiszor álmodoztam arról, hogy egyszer elmegyek innen és soha nem jövök vissza. Most mégis itt voltam.

Anyám utánam jött.

– Miért vagy mindig ilyen távol? – kérdezte halkan.

Sokáig hallgattam. Aztán kibukott belőlem:

– Mert sosem éreztem magam itthon. Mindig azt éreztem, hogy más vagyok… Hogy nem vagyok elég jó nektek.

Anyám arca megremegett.

– Tudom… Talán hibáztunk apáddal… De szerettünk téged. Csak nem mindig tudtuk kimutatni.

Könnyek szöktek a szemembe. Annyi év után most először beszéltünk erről.

– Miért nem mondtad ezt korábban? – kérdeztem remegő hangon.

– Mert féltem… Hogy elveszítelek teljesen.

A vendégek hangja messziről hallatszott be az udvarra. Egy pillanatra minden csendes lett bennem. Talán most először éreztem úgy, hogy van remény arra, hogy egyszer tényleg hazatalálok ebbe a házba.

Este, amikor mindenki elment és csak mi maradtunk anyámmal a konyhában, ő megszorította a kezemet.

– Köszönöm, hogy itt voltál ma…

Elmosolyodtam.

– Talán mostantól könnyebb lesz…

De vajon tényleg lehet újrakezdeni egy családban ennyi év után? Lehet-e megbocsátani mindazt, amit kimondatlanul cipeltünk magunkban? Ti mit gondoltok erről?