Karácsony száz forintból – Egy anya harca a megbecsülésért

– Száz forint? – kérdeztem hitetlenkedve, miközben Gábor a kezembe nyomta az aprót. Az arca fáradt volt, de a tekintete kemény. – Ennyit tudok adni, Zsuzsa. Most ne kezdj el hisztizni, jó? Tudod, mennyi a rezsi, a hitel…

A konyhaasztalnál ültem, előttem a három gyerek rajzolt. A legkisebb, Panni, épp egy karácsonyfát próbált színezni zöld ceruzával, de már csak csonk volt a ceruza hegye. A szívem összeszorult. Hogy lehet ebből karácsony?

– Gábor, három gyerekünk van – suttogtam. – Hogy gondolod ezt? Ajándékok? Vacsora? Fenyőfa?

– Majd megoldod valahogy. Mindig megoldod – legyintett, és már ment is ki a szobából.

Ott maradtam a gondolataimmal. Azt hittem, ennél mélyebbre nem süllyedhetünk. De nem csak a pénz fájt. Hanem az, hogy Gábor szemében láthatatlan vagyok. Hogy az egész éves munkám – a mosás, főzés, gyereknevelés – semmit sem ér.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban a jelenetet. Eszembe jutottak anyám szavai: „Zsuzsa, sose hagyd, hogy elfelejtsék, mennyit érsz!”

Másnap reggel eldöntöttem: ha Gábor szerint száz forintból kell karácsonyt csinálnom, hát megmutatom neki, milyen az.

Először is: nem vettem semmit. Nem mentem piacra, nem sütöttem bejglit, nem díszítettem fel a lakást. A gyerekek kérdezgették:

– Anya, mikor lesz karácsonyfa?
– Idén nem lesz fa – mondtam halkan.
– És ajándék?
– Idén csak azt adjuk egymásnak, amit pénz nélkül is tudunk: szeretetet.

A gyerekek sírtak. Panni odabújt hozzám:
– Anya, én csak egy csokit szeretnék…

A szívem majd megszakadt. De tartottam magam.

Gábor napokig nem szólt hozzám. Láttam rajta, hogy zavarja a csend és a dísztelen lakás. December 24-én este aztán kiborult:

– Mi ez az egész? Miért nincs semmi? Legalább egy kis vacsorát csinálhattál volna!

Felálltam az asztaltól.
– Száz forintból ennyire futja. Te mondtad.

A gyerekek csendben ültek. Gábor arca elvörösödött.
– Ezt most komolyan csinálod?
– Komolyan. Mert úgy érzem, nem értékeled azt, amit egész évben csinálok. Hogy mindent magától értetődőnek veszel.

Gábor először csak nézett rám. Aztán leült mellém.
– Zsuzsa… én csak… annyira fáradt vagyok. Az egész világ nyomja a vállam. De igazad van. Nem gondoltam bele…

A gyerekek odajöttek hozzánk. Panni megsimogatta az arcomat.
– Anya, ne sírj…

Nem bírtam tovább: kitört belőlem minden fájdalom és harag.
– Tudod, mennyit dolgozom nap mint nap? Hogy sosem pihenhetek? Hogy mindenki csak elvárja tőlem az ünnepet? És amikor végre én is kapnék valamit… csak száz forintot érek?

Gábor átölelt.
– Sajnálom… tényleg sajnálom. Nem akartam megbántani.

Aznap este együtt ültünk le a gyerekekkel. Elővettük a régi társasjátékokat, amiket még anyámtól örököltem. Együtt nevettünk, meséltünk egymásnak történeteket. Nem volt ajándék, nem volt bejgli – de valami mégis megváltozott.

Másnap reggel Gábor egy borítékot tett elém.
– Ez nem pénz – mondta –, hanem egy ígéret: hogy jobban figyelek rád. Hogy együtt csináljuk végig ezt az egészet. És hogy soha többé nem hagyom, hogy így érezd magad.

Elolvastam a levelet. Sírtam és nevettem egyszerre.

Azóta minden karácsonykor elővesszük azt a borítékot. Emlékeztet minket arra, hogy mit jelent igazán együtt lenni – és hogy egy anya munkája felbecsülhetetlen.

Vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, hogy láthatatlan marad a családjában? Hányan érzik azt, hogy csak akkor számítanak, ha minden tökéletes? Ti mit tennétek a helyemben?