Karácsonyi csoda a Szent Imre kórházban: Egy anya vallomása
– Nem hallom sírni… Miért nem sír? – szakadt ki belőlem a kétségbeesett kérdés, miközben az orvosok sürögtek-forogtak körülöttem. A szülőszoba rideg neonfénye alatt minden perc óráknak tűnt. A férjem, Gábor, sápadtan állt az ágyam mellett, kezét görcsösen szorította az enyémhez. Az arca fehér volt, mint a fal, tekintete a csecsemőre tapadt, akit éppen akkor emeltek ki belőlem.
– Kérem, nyugodjon meg, mindent megteszünk! – szólt hozzám egy fiatal doktornő, de a hangja mögött ott bujkált a félelem.
Aztán csend lett. Olyan csend, amit soha nem akartam hallani. Nem volt első sírás. Nem volt boldog kacagás vagy megkönnyebbült sóhaj. Csak a gépek pittyegése és az orvosok suttogása. Máté, a kisfiam, nem lélegzett. Nem volt szívverése.
Az idő megállt. Az agyam zakatolt: „Ez nem lehet igaz! Karácsony van! Ez nem történhet meg velünk!” Az ablakon túl hópelyhek hullottak, bent pedig jeges rémület fagyasztotta meg a szívemet.
Gábor hangja remegett:
– Mi lesz vele? Kérem… mondják meg…
Az egyik nővér odalépett hozzánk, szemében könnyek csillogtak.
– Próbálják újraéleszteni…
A következő percekben csak imádkozni tudtam. Nem vagyok vallásos ember, de ott és akkor minden istenhez és angyalhoz fohászkodtam, akiről valaha hallottam. A karácsonyi csodákban sosem hittem igazán – egészen addig a pillanatig.
Aztán hirtelen egy halk nyöszörgés töltötte be a szobát. Először azt hittem, csak képzelem. De aztán újra hallottam: egy gyenge, de élő hangot. Az orvosok arca felderült, és valaki felkiáltott:
– Megvan! Él! Lélegzik!
Gábor térdre rogyott mellettem, zokogott. Én csak néztem a plafont, és próbáltam felfogni: Máté él. A kisfiam él!
A következő órákban mindenki gratulált, de én csak ültem az ágyon, és néztem azt az apró testet az inkubátorban. Vajon tényleg minden rendben lesz? Vajon nem hagyott-e nyomot rajta ez a borzalmas kezdet? Az orvosok biztattak: „Erős kisfiú. Meg fogja csinálni.”
A családunk összegyűlt a kórház folyosóján. Anyám sírva ölelt át:
– Kislányom, ilyen csodát még nem láttam…
De nem mindenki örült feltétel nélkül. Gábor anyja, Ilona néni, odasúgta nekem:
– Ugye tudod, hogy ezután nagyon oda kell figyelni rá? Egy ilyen gyerek… lehetnek problémák.
Szúrós szavai belém martak. Mintha én tehetnék arról, ami történt! De csak bólintottam, mert nem volt erőm vitatkozni.
Az első napok otthon nehezek voltak. Máté sokat sírt éjjelente, én pedig minden egyes lélegzetvételét figyeltem. Gábor próbált segíteni, de ő is tele volt félelemmel.
Egy este összevesztünk:
– Mi van, ha mégis baj lesz? – kérdezte Gábor halkan.
– Nem tudom! – kiabáltam vissza könnyeimmel küszködve. – De most itt van velünk! Nem elég ez?
Aztán mindketten sírtunk. Összeölelkeztünk Máté ágya mellett, és csak reménykedtünk.
A karácsony reggelén végre úgy éreztem: talán tényleg történt valami csoda. Máté mosolygott rám először életében. A fa alatt ott voltak az ajándékok – de nekem csak egy dolog számított: hogy együtt vagyunk.
Azóta is gyakran eszembe jut az a decemberi éjszaka. Vajon miért pont velünk történt mindez? Miért kaptuk vissza Mátét? És vajon képesek leszünk-e elengedni a félelmet, és csak örülni annak, hogy él?
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e valaha teljesen feldolgozni egy ilyen csodát – vagy örökre ott marad bennünk a rettegés árnyéka?