„Kata, te tényleg azt hiszed, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnod?” – Egy nagybácsi és unokahúga közötti csendes harc a családért

– Roy bácsi, ugye nem baj, ha most jövök? – kérdezte Kata a telefonban, hangja remegett, mintha fázna vagy sírna.

Az ablakon túl szakadt az eső, a villamos csilingelése visszhangzott a gangos ház udvarán. A lakásban csend volt, csak a régi falióra kattogott. Nem volt szokása ilyenkor keresni engem. Kata mindig önálló volt, sosem kért semmit, legfeljebb egy-egy koncertjegyet vagy egy régi könyvet a polcomról. Most azonban valami másról volt szó.

– Gyere csak, Kata – mondtam, próbáltam nyugodt maradni, de a gyomrom összeszorult. – Itt vagyok.

Negyed óra múlva már kopogott is. Vizes haját hátrasimította, szemei vörösek voltak. Leült a kanapéra, és csak nézett maga elé. Aztán halkan megszólalt:

– Roy bácsi… anya el akar költözni. Azt mondja, nem bírja tovább apával. És engem is vinni akar magával vidékre.

A levegő megfagyott közöttünk. Az öcsém, Gábor és a felesége, Ági mindig is viharos házasságban éltek, de sosem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Kata csak ült ott, összekulcsolt kézzel, mint egy kisgyerek.

– És te mit szeretnél? – kérdeztem óvatosan.

– Nem tudom… Itt van mindenem. A barátaim, a suli… De anya sír minden este. Apa meg ordít. Félek tőlük. Félek attól is, hogy ha elmegyek vele, apát soha többé nem látom.

A szavak úgy hullottak ki belőle, mint a zápor az ereszről. Meg akartam ölelni, de csak annyit tettem, hogy mellé ültem és megfogtam a kezét.

– Kata… tudod, hogy bármi történik is, én itt vagyok neked. Nem kell egyedül eldöntened ezt.

– Dehogyisnem! – tört ki belőle hirtelen. – Mindenki azt mondja, majd eldöntöm! Hogy nekem kell választani! De én nem akarok választani! Miért kell nekem eldönteni, hogy anya vagy apa? Miért nem lehet egyszerűen családunk?

A hangja elcsuklott. Eszembe jutottak a saját gyerekkori emlékeim: amikor apám elment otthonról egy másik nő miatt, és anyám hónapokig csak sírt a konyhában. Akkoriban senki sem kérdezte meg tőlem, mit szeretnék.

– Tudod – kezdtem halkan –, amikor én voltam annyi idős, mint te, azt hittem, minden felnőtt tudja, mit csinál. De most már tudom: mi is csak próbálkozunk. Néha hibázunk is.

Kata rám nézett.

– Akkor miért nem beszélnek egymással? Miért nem próbálják meg rendbe hozni?

– Néha túl sok a harag… vagy túl sok a félelem – sóhajtottam. – De ez nem a te hibád.

Csend lett. Hallgattuk az esőt és egymás lélegzetét.

– Roy bácsi… ha elköltözünk… meglátogatsz majd? Vagy… ha itt maradok apával… akkor is jöhetek hozzád?

– Mindig jöhetsz hozzám. Akárhol leszel is.

Kata elmosolyodott egy pillanatra, de aztán újra elkomorult.

– Azt hiszem… félek attól is, hogy anya haragudni fog rám, ha apát választom. De apát sem akarom elveszíteni.

– Nem kell választanod – mondtam határozottan. – Ez nem egy vizsga. A szüleidnek kellene felnőniük ehhez a helyzethez.

Kata halkan sírt. Megöleltem.

Aznap este sokáig beszélgettünk még: az iskoláról, barátokról, arról, hogy milyen volt régen Pesten élni. Próbáltam erőt adni neki, de éreztem: ez most több annál. Ez arról szól, hogy végre valaki meghallgatja őt.

Másnap reggel felhívtam Gábort.

– Öcskös – mondtam neki –, beszélnünk kell Katáról. Nem hagyhatjátok magára ebben.

Gábor először dühös lett:

– Mit mondott neked? Ági mindent elferdít! Kata csak egy gyerek!

– Pont ezért kellene végre odafigyelnetek rá! – vágtam vissza. – Nem lehet rátenni ekkora terhet egy tizenhét éves lányra!

A telefonban csend lett. Végül Gábor halkan annyit mondott:

– Nem tudom, mit csináljak…

És ekkor értettem meg igazán: mindannyian elveszettek vagyunk néha ebben a világban.

Azóta Kata gyakran átjön hozzám. Néha csak hallgatunk együtt zenét vagy főzünk valamit. A szülei még mindig harcolnak egymással – de legalább már próbálnak beszélni Katával is.

Sokszor elgondolkodom: vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hány gyerek érzi magát egyedül a felnőttek harcai közepén?

Talán nem tudom megoldani helyettük a problémákat. De legalább ott lehetek Katának – ahogy nekem is szükségem lett volna valakire annak idején.

Vajon tényleg ennyire nehéz meghallani egymást? Vagy csak elfelejtettük, hogyan kell igazán odafigyelni arra, aki fontos nekünk?