„Kati, tudnál segíteni nagyapával?” – Egy telefon, ami mindent megváltoztatott

– Kati, kérlek, most tényleg nem tudom megoldani – szólt bele a telefonba Zoli bátyám hangja, miközben a háttérben valaki sípolt egy buszmegállóban. – Apa már nem bírja egyedül nagyapával, anyu meg… tudod, hogy van. Nem jön haza Pestről.

A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, a kezemben remegett a telefon. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nagyapa állapota romlik, de mindig reméltem, hogy még lesz időm felkészülni. Most viszont Zoli hangja könyörgő volt, és én nem tudtam nemet mondani.

– Jó, Zoli – sóhajtottam. – Megpróbálom. De nem ígérek semmit.

Aznap délután már ott álltam a régi családi ház előtt, ahol gyerekkoromban annyi nyarat töltöttem. Az udvaron a diófa alatt még mindig ott rozsdásodott a régi bicikli, amivel nagyapa tanított biciklizni. Most viszont minden más volt: az ablakok mögött csend és feszültség lapult.

Amikor beléptem, nagyapa a fotelben ült, fejét lehajtva. Az arca beesett volt, a keze remegett. Rám nézett, de mintha nem is ismert volna fel azonnal.

– Kati? Te vagy az? – kérdezte halkan.

– Igen, nagyapa. Itt vagyok.

A következő napokban minden megváltozott. Reggelente korán keltem, hogy elkészítsem neki a teát, segítsek felöltözni, beadjam a gyógyszereit. Néha dühös volt rám, máskor sírt. Volt, hogy rám kiabált: „Nem vagyok gyerek! Hagyj békén!” Máskor pedig csak csendben ültünk egymás mellett, és néztük az ablakon át az esőt.

A család többi tagja ritkán jött. Zoli dolgozott, anyu pedig mindig talált kifogást: „Túl messze van”, „Sok a dolgom”, „Majd hétvégén”. Egyedül maradtam nagyapával és a múlt emlékeivel.

Egy este, amikor már azt hittem, elalszik, halkan megszólalt:

– Kati… emlékszel arra a nyárra, amikor eltörted a karod?

Bólintottam. Akkoriban haragudtam rá, mert nem engedett el biciklizni a barátaimmal. Most már értem: féltett.

– Sajnálom – mondta váratlanul. – Sokszor voltam szigorú veled. Nem akartam rosszat.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Annyi évig cipeltem magamban a haragot: amiért nem értett meg, amiért mindig csak parancsolt. Most először láttam benne az embert – a törékeny, öreg férfit, aki ugyanúgy fél az elmúlástól, mint én.

A napok egyformán teltek: gyógyszerek, orvosi vizsgálatok, főzés, mosás. Néha úgy éreztem, beleőrülök ebbe az örökös körforgásba. A barátaim hívtak: „Gyere el egy kávéra!” – de én csak legyintettem. Ki értené meg ezt az egészet?

Egyik este Zoli is beugrott. Fáradt volt és ideges.

– Nem bírom tovább – mondta halkan. – Mindenki csak rám vár…

– És rám! – vágtam közbe dühösen. – Mintha csak nekünk lenne kötelességünk gondoskodni róla!

Összevesztünk azon az estén. A régi sérelmek is előjöttek: ki mit áldozott fel a családért, ki mennyit segített anyának vagy apának. Végül mindketten sírtunk.

Másnap reggel nagyapa rosszul lett. Mentőt kellett hívni. A kórházban órákig vártam a folyosón; közben anyu is megérkezett – először hónapok óta.

– Kati… – kezdte bizonytalanul –, ne haragudj rám. Tudom, hogy mindent rád hagytunk.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Nagyapa pár nap múlva hazajöhetett. Gyengébb volt, de örült nekünk. Az utolsó hetekben sokat beszélgettünk: mesélt a háborúról, arról, hogyan ismerte meg nagymamát, hogyan építette fel ezt a házat két kezzel.

Egy este azt mondta:

– Kati… köszönöm.

Aznap éjjel csendben ment el álmában.

A temetésen ott álltunk mindannyian: Zoli, anyu és én. A sírnál rájöttem: bár nehéz volt ez az időszak, mégis közelebb hozott minket egymáshoz. Megtanultam megbocsátani – neki és magamnak is.

Most itt ülök ugyanannál a konyhaasztalnál, ahol minden elkezdődött. Nézem a régi családi fényképeket és azon gondolkodom: Vajon hányan vagyunk még így ezzel? Hány családban maradnak kimondatlan sérelmek és elfojtott szeretet? Vajon tényleg csak akkor tanuljuk meg értékelni egymást, amikor már késő?