„Kelj fel, és főzz nekem kávét!” – Hogyan borította fel a sógorom az otthonunkat két hétre, és én rájöttem, hol húzódnak a családi határok

– Kelj fel, és főzz nekem kávét! – harsogta Laci, a férjem öccse, miközben a kanapén terpeszkedett, mintha mindig is itt lakott volna. Hajnal volt, a gyerekek még aludtak, én pedig próbáltam csendben kiosonni a konyhába, hogy legalább egy pillanatig magam lehessek. De Laci már ébren volt, és úgy viselkedett, mintha az egész ház az övé lenne.

Az egész úgy indult, hogy Laci csak egy éjszakára jött volna át hozzánk. Azt mondta, valami gond van az albérletével, és amíg megoldja, nálunk húzza meg magát. „Csak egy nap, Zsuzsi, ígérem!” – mondta a férjem, Gábor is. Hittünk neki. De abból az egy napból két hét lett.

Az első nap még próbáltam kedves lenni. Megterítettem neki reggelit, elpakoltam utána, sőt, még a kedvenc rántottáját is elkészítettem. De Laci nem köszönte meg. Sőt, mintha elvárná. Másnap már szó nélkül dobta le a szennyesét a fürdőszoba közepére, és rám szólt: „Zsuzsi, elfogyott a tusfürdőm!”

Gábor próbált közvetíteni. „Tudod, milyen Laci… csak most nehéz időszakon megy keresztül.” De én éreztem, hogy valami nincs rendben. Laci nem csak vendég volt – átvette az irányítást. A gyerekek is feszültek lettek tőle. Anna sírva jött hozzám: „Anya, miért kiabál velünk Laci bácsi?”

Egyik este Gábor későn ért haza a munkából. Fáradtan rogyott le mellém a kanapéra. „Nem lehetne, hogy Laci holnap már elmenjen?” – kérdeztem halkan. Gábor sóhajtott: „Nem akarom megbántani… mégiscsak a testvérem.”

A következő napokban Laci egyre többet követelt. Elvárta, hogy minden étkezésnél kiszolgáljam. Ha valami nem tetszett neki, hangosan kritizált: „Ez a leves túl sós! Nem tudsz rendesen főzni?” Egy este már nem bírtam tovább. „Laci, kérlek, viselkedj vendégként! Ez itt a mi otthonunk!” – mondtam remegő hangon.

Laci felnevetett: „Ugyan már! Család vagyunk! Vagy talán zavarok?”

A gyerekek szobájából halk sírás hallatszott. Anna és Marci összebújva feküdtek az ágyon. Megsimogattam őket: „Ne aggódjatok, minden rendben lesz.” De magamban tudtam: semmi sincs rendben.

A feszültség napról napra nőtt. Gábor egyre többet dolgozott túlórában – vagy csak menekült otthonról? Én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam a saját házamban.

Egyik reggel Laci megint rám parancsolt: „Kelj fel, és főzz nekem kávét!” Akkor valami eltört bennem. „Laci, elég volt! Nem vagyok a szolgád! Ha nem tudsz tisztelettel viselkedni, keresned kell másik helyet!”

Laci először döbbenten nézett rám, majd dühösen felkapta a kabátját és kiviharzott az ajtón. Gábor este csendben ült le mellém.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem gondoltam volna, hogy idáig fajul.

– Én sem – válaszoltam könnyes szemmel. – De most már tudom: vannak határok. Még a családnak is.

Azóta Laci nem keresett minket. A gyerekek újra nevetnek, Gábor is többet van itthon. De bennem maradt egy seb: vajon hol húzódik a család és az önfeladás határa? Meddig kell tűrnünk csak azért, mert valaki „család”? Ti mit tennétek a helyemben?