Kell-e, hogy a volt anyósom lássa a lányomat? – Egy anya dilemmája hűségről, fájdalomról és nehéz döntésekről
– Anya, ki az a néni? – kérdezte Lili, miközben a színes lufik között ugrándozott a nappaliban. A kezem remegett, ahogy a tortát szeleteltem. Az ajtóban Margit néni állt, kezében egy gondosan csomagolt ajándékkal, arcán könnyekkel.
– Boldog születésnapot, drágaságom – suttogta, és letérdelt Lili elé. A kislány zavartan nézett rám, majd vissza Margit nénire. Éreztem, ahogy a múlt súlya rám nehezedik: az elrontott házasságom, Gábor hűtlensége, a végtelen veszekedések és az a pillanat, amikor végleg elhagytam azt a lakást, ahol minden sarokban egy-egy csalódás lapult.
Margit néni mindig kedves volt hozzám. Amikor Gábor elköltözött egy másik nőhöz, ő maradt az egyetlen, aki néha felhívott, megkérdezte, hogy vagyunk. De sosem tudtam eldönteni: valóban engem sajnál-e, vagy csak az unokáját akarja látni? Most itt állt előttem, miközben Gábor még csak egy üzenetet sem küldött Lilinek.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondtam halkan, de közben legszívesebben azt kérdeztem volna: hol voltál akkor, amikor minden széthullott? Miért nem álltál ki mellettem akkor is?
A vendégek zavartan néztek ránk. Anyám szúrós pillantást vetett Margit nénire. – Nem gondolod, hogy ez most nem alkalmas? – súgta oda nekem.
De Lili már bontogatta az ajándékot: egy kézzel varrt plüssmackó volt benne, rajta hímzett név: „Lili”. A kislány boldogan ölelte magához.
– Nézd anya! Ez olyan puha! – kiáltotta.
Margit néni szemében újra könnyek csillantak. – Sokat gondoltam rá… Sajnálom… – mondta halkan.
A szívem összeszorult. Vajon helyes-e hagyni, hogy Margit néni része legyen Lili életének? Vagy ezzel csak újabb sebeket tépek fel magamban? Hiszen minden találkozás emlékeztet arra az emberre is, aki annyi fájdalmat okozott.
Az este végén Margit néni odalépett hozzám. – Tudom, hogy nehéz neked… De Lili az én unokám is. Nem akarok semmit elvenni tőled. Csak szeretném látni őt néha…
Anyám közben odajött hozzánk. – Nem kellene ezt erőltetni – mondta ridegen. – Gábor sem törődik velük. Minek jön ide?
Margit néni lehajtotta a fejét. – Én nem Gábor vagyok…
A csend fojtogató volt. Lili ekkor odaszaladt hozzám. – Anya, Margit néni eljöhet máskor is játszani velem?
Nem tudtam mit felelni. A szívem egyik fele azt súgta: Lili boldogsága mindennél fontosabb. A másik felem viszont félt: mi lesz, ha Margit néni is eltűnik egyszer? Ha Lili újra csalódik?
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Anyám a konyhában mosogatott, közben halkan morgott magában: – Ezek mindig csak akkor jönnek, ha valami kell nekik…
De én tudtam: Margit néninek sem könnyű. Ő is elvesztette a fiát – legalábbis abban az értelemben, ahogy egy anya elveszítheti a fiát egy válás után. Talán neki is szüksége van Lili mosolyára.
Másnap reggel Lili odabújt hozzám az ágyban. – Anya, mikor jön megint Margit néni?
– Nem tudom, kicsim… – suttogtam.
A munkahelyemen egész nap ezen járt az eszem. A kolléganőm, Zsuzsa megkérdezte: – Miért ne találkozhatna vele? Ha szereti Lilit…
De anyám este újra előhozakodott vele: – Ne engedd! Csak baj lesz belőle. Majd Gábor is visszajön egyszer, és mindent összezavar.
Este leültem Lili ágya mellé. Néztem az alvó arcát, ahogy ölelte a plüssmackót. Vajon mi lenne neki a legjobb? Megfoszthatom attól a szeretettől is, amit Margit néni adhat neki? Vagy épp ezzel védeném meg attól a fájdalomtól, amit én már átéltem?
A következő héten Margit néni felhívott. – Szeretnék elmenni vele játszótérre… Csak egy órára…
A hangja olyan törékeny volt. Éreztem benne a reményt és a félelmet is.
– Megbeszélem Lilivel – mondtam végül.
Anyám persze hallotta a beszélgetést. – Ha most elkezded engedni neki, sosem lesz vége! Mindig csak te fogsz szenvedni!
De amikor Lili megtudta, hogy Margit néni elvinné őt játszani, úgy örült, mint még soha.
Aznap délután Margit néni eljött értünk. A játszótéren leültünk egy padra.
– Köszönöm… Tudom, hogy nem könnyű neked… De én tényleg csak szeretném látni őt…
Néztem őt: mennyire megöregedett az elmúlt két évben! Talán ő is szenvedett mindattól, ami történt.
Lili önfeledten játszott a homokozóban.
– Nem akarok semmit elvenni tőled… Csak szeretném látni felnőni… – mondta Margit néni halkan.
Hazafelé menet Lili boldogan mesélte anyámnak: – Margit néni vett nekem fagyit! És együtt hintáztunk!
Anyám csak csóválta a fejét.
Éjszaka azon gondolkodtam: vajon mi lenne helyes? Megengedjem-e Margit néninek, hogy része legyen Lili életének? Vagy ezzel csak újabb fájdalmat okozok magamnak és talán egyszer majd Lilinek is?
Néha úgy érzem, mintha két világ között élnék: az egyikben ott van a múlt fájdalma és csalódása; a másikban pedig ott van Lili öröme és reménye.
Vajon lehet-e úgy dönteni, hogy mindenkinek jó legyen? Vagy mindig választanunk kell valaki boldogsága és valaki más fájdalma között?
Ti mit tennétek a helyemben? Megengednétek-e Margit néninek, hogy lássa az unokáját? Vagy inkább védenétek magatokat és a gyereket minden lehetséges csalódástól?